Szigorúan ellenőrzött repülőterek

Az évente megtartott NATO Air Meet a legnagyobb európai repülő hadgyakorlat, a 2003-as, Lengyelországban tartott találkozóra a NATO ramsteini PR-osztályának segítségével jutottunk el.A kéthetes hadgyakorlat második hétfőjét és keddjét választottuk ki a látogatásunk idejére, így vasárnap délután ültünk autóba, hogy a nyolcszáz kilométeres távot teljesítsük. Sajnos, Poznan felé csak rövid ideig haladhattunk autópályán, utána küzdeni kellett a cseh hegyi utakkal, illetve a lengyel teherautókkal. A város térségében "enyhe navigációs zavarba" kerültünk, vagyis egy órán át keresgéltük a repülőteret - még így is jóval hajnalhasadta előtt értünk oda. A lengyel őrség még ismerte a két nép barátságáról szóló legendákat, így a sajtóközpont kinyitásáig is biztosították a tisztálkodást a saját mellékhelyiségükben.

A központ kilenckor nyitott, az akkreditációk ellenőrzése után mintegy harminc újságíróból álló csoportunkat egy víg kedélyű angol repülő őrnagy üdvözölte.Busszal kivittek a gurulóút mellé, ahol megtartották az eligazítást. Ismertették a hadgyakorlat lényegét, a legfontosabb számokat, illetve a nap további menetét. Ellentétben más gyakorlatokkal, ahol az újságíró azt csinál, amit mondanak neki, itt volt némi ráhatásunk az eseményekre. Biztosították az interjúkészítés lehetőségét, és választhattunk, hogy melyik ország résztvevő egységét akarjuk megnézni. Mindehhez a kutató-mentő helikopterek bemelegítése adta meg a hátteret.

A fő repülési hullámot a gurulóút mellett nézhettük-fotózhattuk végig. Mintegy nyolcvan gép haladt el előttünk, nagyszerű alkalmat biztosítva az olyan ritkaságok lencsevégre kapásához, mint a portugál F-16ADF-ek, vagy egy norvég elektronikai zavaró Falcon 20.A mintegy három órán át tartó hullám elmúltával a kollégám megkérdezte az egyik fiatal és nagyon lelkes lengyel kísérőnket, hogy nem láthatnánk-e párat az egyébként a bázison települt lengyel MiG-21-esekből. Ez ugyan eredetileg nem volt a programban tervezve, de azért megpróbáltak a kedvünkre tenni - némi rádiózás után elvezettek egy irodaépülethez, ami mögött ott állt félretolva a huszonnégy öreg deltaszárnyú. A segítőkészség ezen megnyilvánulása után hittük azt, hogy itt bármilyen kívánságukat teljesítik.

Az újságírók többsége úgy döntött, hogy az interjúkészítés helyett inkább a görög F-16-osok zónáját nézné meg. Így átbuszoztunk a reptér túlsó végébe, ahol egymás mellett álltak a norvég, török és görög Falconok. Itt már kiderült, hogy a katona az mindenhol csak katona, vagyis ha a görög gépek fotózására van engedélyünk, akkor nehogy a mellettük álló török gépekre merjük emelni a fényképezőgépeket!A görög F-16-osok indítottak, majd kigurultak. Ekkor minket is összeszedtek, hogy kimenjünk a futópályától mintegy 10 méterre kialakított fotóshelyre. Azonban hidegzuhanyként ért az a hír, hogy mivel a gépek már megkezdték a gurulást, ezért a - gurulóúttal körbevett - helyre nem mehetünk ki. Hát ezt elszervezték, állapítottuk meg a fogunkat szívva, de sebaj, majd holnap ott kezdünk - ígérték. Ezzel el is dőlt a vita, hogy másnap ismét Poznanban maradjunk-e, vagy átmenjünk Powidzba, ahol a szállító- és utántöltő gépek települtek.

Kedden aztán kiderült, hogy a nemzetközi szervezés azért még nem teljesen zökkenőmentes.Reggel kint kezdtünk a spanyol Horneteknél, majd kimentünk a pálya mellett kijelölt helyre. Nagy boldogan elfoglaltuk a helyünket, majd jött két lengyel őrkatona, akik az egész csapatot elzavarták. A kísérőnk ugyan telefonos segítséget kért a főnökétől, aki megpróbált egyezkedni, de sikertelenül. Fájó szívvel közelítettük meg a betonon álló zavarógépeket, illetve a magyar MiG-29-est, de jóformán még oda sem értünk, mikor egy belga őrnagy jött tajtékozva, szóvá téve, hogy milyen módon gondoltuk, hogy a lábunkat tesszük az Ő betonjára? Ezt még valahol meg is tudtuk érteni, hiszen ő a felelős a betonon történő gépmozgásokért, bár a stílus hagyott némi kívánnivalót maga után. De az már semmiképpen sem fért a fejembe, hogy utána a lengyel kutató-mentő Mi-2-est ma már miért nem volt szabad lefényképezni

Az afférunk után a csapat egy részével visszavonultunk a sajtóközpontba, hátha még sikerül kitalálni valamit. Derék repülő őrnagyunk - aki komolyan vette azt a bejelentését, hogy az ő dolga az, hogy mi jól érezzük magunkat - szívósan egyeztetett is jobbra-balra, miközben szomorúan hallottuk, ahogy folyamatosan jönnek be leszállni a gépek. Végül kompromisszumként annyit sikerült elérni, hogy az utolsó húsz-harminc gép leszállásához kivittek a küszöb elé. Természetesen az őrkatonák itt is megpróbálkoztak az elzavarásunkkal, de szerencsére a fiatal német kísérőnk - aki odáig rendületlenül csapta a szelet a gyengébb nemhez tartozó tollforgatóknak - taktikusan elsétált velük a parancsnokukig, ezzel is húzva számunkra az értékes időt. Végül kiegyeztek döntetlenben, maradhattunk a leszállóirány mellett, de harminc méterrel arrább kellett menni. Ki érti ezt?

Miután ilyen ízelítőt kaptunk a többnemzetiségű szervezés belső problémáiból, úgy döntöttünk, hogy a délutáni, kisebb hullám helyett inkább a poznani katonai múzeumot tekintjük meg, hátha ott már nem érnek meglepetések.

Az Aranysas 2004. februári számában megjelent cikk nyomán