Színpompás Szamurájok - Komacu

Japán katonapolitikai helyzete közel sem megnyugtató. Északon mindössze 50 kilométer választja el a legközelebbi szigetet Oroszországtól, amellyel egyébként még mindig nem kötötték meg a második világháborút lezáró békeszerződést – hivatalosan a két ország mind a mai napig hadban áll. Nyugat felől időnként ballisztikus rakétákat lőnek fel a szigetország felé Észak-Koreából, míg a kardját egyre jobban csörtető Kína is ott van a szomszédban. A japán készültségi vadászgépeket mostanában évente mintegy ezer esetben emelik éles célra, melyek kétharmada általában kínai, a fennmaradó pedig orosz felségjelet visel. Viszonyításképpen: 2010-ben összesen 386 riasztásra került sor, szinte kizárólag az utóbbiak ellen, kínai felderítőgépek akkor még alig fordultak elő erre – és azóta már a Szu–30-asaik is megjelentek a Japán-tenger felett. Egy ilyen helyzetben levő ország nem hanyagolhatja el a légvédelmét, így talán nem meglepő, hogy Japán lett az F–15-ös legnagyobb exportvásárlója. Az F–15J és DJ jelzést viselő gépek gyakorlatilag megegyeznek az USAF F–15C és D verzióval, bár az elektronikai ellentevékenység-rendszert, a saját-ellenség jeladót és az adatátviteli rendszert saját fejlesztésűekre cserélték. A 223 példányból négyet készített el a McDonnell Douglas, majd beindult a licencgyártás, amely során a végszerelést a Mitsubishi komaki üzemében végezték el. A típust 1981-ben rendszeresítették, jelenleg nyolc repülőszázad repüli négy támaszponton. Ezek egyike Komacuban (angol írásmóddal: Komatsu) található. Mivel Japánban az általános helyhiány miatt még a katonai repülőterek is rendszerint összeépültek a városokkal, így 2019. novemberi japán túránk során gyalog is könnyen megközelíthettük a bázist a település központjából.

Az első, ami a támaszpont kerítésénél feltűnt, a spottereknek kialakított parkoló. Kis dombon padok, kulturált vécé, hely vagy negyven autónak, amely nagyjából meg is telt. Mi a jobb fotók érdekében kicsit tovább sétáltunk, ahol már csak néhányan vártuk az Eagle-öket. Itt alig láttunk rá a bázisra, gyakorlatilag csak a leszálló gépeket tudtuk fényképezni. Elsőként egy civil Boeing 737-es érkezett, emlékeztetve, hogy ez is kettős használatú repülőtér. Ezt követően kezdtek visszaérkezni az elsőként levegőbe emelkedett F–15-ösök, melyek délelőtt alapvetően a 303. Hikotai sárkányfejes századjelzését viselték. Jellemzően két póttartályt hordoztak, rakéta nélkül – bár volt olyan masina is, amire három hatalmas tököt függesztettek, illetve egy-egy gyakorló AAM–3-ast, vagy a legújabb, tolóerővektoros AAM–5-öst. Több gépen is rajta volt az az ACMI konténer, amelyet légiharcgyakorlás során használnak. A Sidewinder-testbe szerelt eszköz folyamatosan rögzíti többek között a repülő pozícióját, valamint a pilóta tevékenységét, így leszállás után az összes hajózó együtt végig tudja nézni, hogy pontosan mi is történt odafent, ki mit tett, és legközelebb hogy lehetne ezt jobban csinálni. A légiharc kiértékelésén kívül biztos volt még valami, amit aznap egy másik páros megbeszélt leszállás után. Az egyik F–15DJ óvatosan, kiengedett fékhoroggal közelítette meg a pályát. Szó sem volt hordozófedélzeti leszállás szimulálásáról, de valós meghibásodásról sem – csak gyakorolták a vészhelyzeti drótköteles fékezőrendszer használatát, mint megtudtam a mellett álló kollégától. Kicsit meglepett, hogy milyen jól el tudtunk vele diskurálni, mert Japánban gyakorlatilag senki sem beszél angolul, legfeljebb a szállodák portásai. Aztán persze róla is kiderült, hogy nem helybéli, hanem szingapúri, aki valaha a légierejük A–4-eseit üzemeltette a franciaországi Cazaux-ban…

Ennek ellenére nem csak vele kellett itt beszélgetnünk. Megállt mellettünk egy szürke autó, amelyből kiszállt két fekete öltönyös férfi, tiszta man-in-black. Nagyon-nagyon tört angolsággal bemutatkoztak, ők a bázis biztonsági szolgálatához tartoztak. Lemásolásra elkérték az útleveleinket, készítettek rólunk egy csoportképet, és egy előre elkészített formanyomtatványra leíratták velünk, hogy mikor mely bázisokhoz megyünk még, és hasonlók. Az előzetes tájékozódás nyomán tudtuk, hogy erre valahol sor fog kerülni, így maximálisan együttműködtünk – még az útleveleinkről is volt fénymásolatunk, hogy ne kelljen azzal bajlódniuk. Értékelték az együttműködésünket, majd szép napot kívánva távoztak a kémelhárítók. A helyi rendszernek megfelelően ezt követően egyetlen bázisnál sem volt hasonlóban részünk – tudták, hogy kik vagyunk, átestünk az ellenőrzésen. Az mondjuk egy másik kérdés, hogy így is folyamatosan szemmel tartottak. A kerítés mellett, már közterületen állt egy magas pózna, a tetején háromelemű kamerarendszerrel. Hát ez folyamatosan minket követett, állandóan felénk fordult, miközben az ázsiai spotterekre egy pillanatnyi figyelmet sem fordított.

Komacuban a két vadászrepülő századon kívül még egy egység repüli az Eagle-t. A Harcászati Vadászrepülő Gyakorló Csoport körülbelül tíz géppel rendelkezik, döntő többségükben kétszemélyes F–15DJ-kel; ők a japán légierő agresszor egysége. Miközben a fotózást egyáltalán nem korlátozzák a szigetországban a repülőtereknél, az egységek tevékenységéről nem sok konkrét információt hoznak nyilvánosságra. Így az sem ismert, hogy mennyire pontosan igyekeznek lekövetni az esetleges ellenség harceljárásait, hogy azokat alkalmazva képezzék a többi vadászszázad pilótáit. Az biztos, hogy az amerikai agresszor egységekkel ellentétben nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a gépeik pont olyan kamuflázst viseljenek, mint a szembenálló fél. Viszont mégis meg kell különböztetni őket valahogy a többi vadásztól, ezért látványos, bár általában semmilyen más álcázásra sem emlékeztető festést kaptak, így hozva létre a világ talán leglátványosabb F–15-eseit. Spotterként egyetlen gond volt velük: szinte mindig valamelyik másik reptéren vannak, ahogy körbeturnézzák az országot, kiképzendő a többi egység hajózóit. Így hát nem kicsit örültünk, amikor megpillantottuk a furcsa színű vadászokat, ahogy hazatértek egy kitelepülésből. Szinte a teljes festőpaletta elrepült előttünk, az egyszerű fekete géptől a narancssárga-barna-homoksárga szögletes kamuflázson át a fekete-fehér csíkozású példányon át. De nekik voltak a legtökösebb pilótáik is, akikkel Japánban találkoztunk. Az országban nagyon erős a szabálytisztelet, a ragaszkodás az üzemeltetési utasítások legapróbb részleteihez. De itt lehetett érezni, hogy ők egy kicsit vagányabban jöttek be leszállni. És a fotókat visszanézve tisztán látszik, ahogy az egyik pilóta ránk pillantott, majd a következő pillanatban felemeli a kezét, és odaint nekünk – miközben 500 méterre sem voltunk a pályaküszöbtől, ahová másodperceken belül megérkezett…

Nagyon látványos, nagyon ritka gépek egy egyébként is színes légierőtől, ráadásul az egység nagyobbik felét is láttuk öt perc alatt – még akkor is vigyorogtunk, amikor órákkal később, a tökéletes napsütésben végigfotózott nap után hazafelé elmosott minket egy felhőszakadás.

De addig még messze volt a nap vége, bár a csúcsponton már egyértelműen túljutottunk. Érkeztek tucatszámra a szürke F–15-ösök, közöttük néha egy-egy színes utasgép, polgári helikopter vagy kargó 767-es. Még egy gép gyakorolta a fékhorgos leszállást, ezúttal a másik, 306. repülőszázadtól. Illetve az F–15-ösök sem voltak teljesen egyformák. Néhány példányról hiányzott a féklap belső burkolólemeze, illetve láttunk egyet a maroknyi, korábban modernizált példányokból is. Ezeket saját erőből korszerűsítették a tízes évek folyamán, és a szívócsatorna oldalára szerelt antennaburkolatokról lehet azonosítani. A pontos mennyiség nem ismert, ellentétben a 2019 októberében elindított programmal. 98 darab F–15-öst fognak felhozni egy Japan Super Interceptor (japán szuper elfogóvadász) nevű szintre, amihez az USA-ból rendeltek többek között AP/APG–82(V)1 AESA radarokat és AN/ALQ–239 zavarórendszereket – gépenként 46 millió dollár értékben! Ebben az esetben nem csak az a kérdés, hogy mi van az amerikai csomagban, hanem az is, hogy mi hiányzik belőle – mert ezt valószínűleg ismét a saját ipar fogja legyártani. Nincsenek benne nagyméretű műszerfal-display-ek, szemmagasságú kijelző, vagy éppen infravörös célfelderítő szenzor. Itt érdemes megjegyezni, hogy a gifui repülőkísérleti egységnél még 2008-ban megjelent egy F–15J, ilyen érzékelővel a szélvédője előtt… Az új rádiólokátor megegyezik a Strike Eagle csapásmérőkben alkalmazottal, így lehetséges, hogy ezeket a gépeket a jövőben alkalmassá teszik felszíni célok támadására is, és integrálhatják az AIM–120 AMRAAM-et is. Ez ugyan kisebb teljesítményű, mint a saját nagy hatótávolságú AAM–4-es rakétájuk, de többet tud belőle hordozni az Eagle.

A cikk nyomtatott változata az Aranysas 2020. áprilisi számában jelent meg