Arccal észak felé - Arctic Challenge Exercise 2019

Skandináviában elképesztő távolságok vannak. Még a közelmúltban is a svédek két aktív vadászrepülőterét 1100 kilométer választotta el egymástól, ami erősen megnehezítette, hogy az ezredek napi szinten egymással gyakoroljanak. Ugyanakkor az északabbra levő alakulat, a 21. vadászrepülő ezred (F21) luleåi bázisa mindössze 200 kilométerre található a finnek Rovaniemiben települt egységétől, és a norvégok bodøi támaszpontja sincsen sokkal messzebb. Kézenfekvő volt tehát az elképzelés, hogy ezek az egységek ne a saját messzi, déli testvéralakulataikkal gyakoroljanak, hanem a szomszédos országok közeli repülőterein állomásozó századokkal. Egy ilyen elképzelésnek számos előnye van. Mindenekelőtt rengeteg repült időt, kerozint meg lehet ezzel takarítani, valamint idegen típusokon, eltérő módon repülő hajózóktól tudnak tanulni. Az elképzelés nagyszerű, viszont rendkívül komoly katonadiplomáciai erőfeszítéseket kellett hozzá megtenni. Az előző évezred végén még minden egyes külföldi katonai gép egyedi engedéllyel léphetett csak be például Svédország légterébe. Innen kellett oda eljutni, hogy mondjuk napjainkban a norvég 331. század parancsnoka felemeli a telefont, felhívja finn kollégáját, és kéri, hogy biztosítson négy F–18-ast, amelyet a fiatal hajózói elfoghatnának. Nem egy hónap múlva, nem egy hét múlva, hanem másnap! Minden diplomáciai hercehurca és extra papírmunka nélkül. Mert bizony mára addig jutottak, hogy a három légitámaszpont teljesen a napi működés részeként, egyszerűen és magától értetődően gyakorol egymással. Mindenféle felső egyeztetés nélkül, kizárólag csapatszinten hajtva végre a koordinációt. Ehhez persze megfelelő videotelefon- és adatátviteli hálózatot kellett kiépíteni, hogy a hajózók ugyan egymástól több száz kilométerre, de mégis együtt készülhessenek fel a repülési feladatokra, illetve hajthassák végre azok kiértékelését. Ahogy régebben megfogalmazta egy svéd pilóta a szerzőnek: „Jobban ismerem a bodøi norvég egység pilótáit, mind a ronnebyi svéd hajózókat.”

A Cross Border Training (határokon átnyúló gyakorlás) program 2009-ben indult el, és annyira napi szintűvé vált az együttműködés, hogy három évvel később a norvégok már évi 90 ilyen feladatot repültek. Miután sikerült a gyermekbetegségeken túljutni, felmerült a gondolat, hogy ha az infrastruktúra és a tapasztalat már megvan, szervezhetnének egy nagyobb szabású gyakorlatot is. Ez lett két évnyi előkészítés után az Arctic Challenge Exercise 2013 (ACE, Sarkköri Kihívás Gyakorlat 2013). Ekkor a szervező országokon kívül még csak két másik állam vett részt, de a három repülőtérről azért már mintegy kilencven gép indulhatott a hadijáték bevetéseire. Erre még pont a biztonságpolitikai helyzet aktuális változása előtt került sor. A skandináv államokban mindig is nagyon komolyan vették a szovjet fenyegetést, illetve Oroszország közelségét. Ahogy említettük, Luleå közel van Rovaniemihez – de a murmanszki flottatámaszponttól is csak 600 kilométer választja el. És az is jellemző a helyi viszonyokra, hogy a mindössze öt és félmilliós Finnország hatvankettő Hornetet tart hadrendben…

Így a „nemzetközi helyzet fokozódásával” kétévente rendszeresen megtartják az ACE-t, és már 2015-ben is kilenc ország vett részt mintegy száz géppel. Az idei hadijáték egyértelműen Európa legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye volt. Ugyan megint csak kilenc helyről érkeztek a résztvevők, de a támogató gépekkel együtt mintegy 140 repülőeszköz vett részt a május 22. és június 4. között megtartott ACE 2019-en.

Hatalmas terület, nehéz feladatok

A hadijáték jelentőségét mindenekelőtt a rendelkezésre álló légtér adja meg. Míg a nevadai Red Flag számára egy 170 kilométer hosszú terület áll rendelkezésre, és az alaszkai testvére is csak bő 300-at használhat fel, addig itt három ország légterében, egy 280 kilométer széles és 650 hosszú térség felett folyhattak a légi harcok. A zavartalanság érdekében a normál esetben erre járó utasszállítókat innen az Északi-tenger fölé terelték. Ráadásul gyakorlatilag sebességi és magasság korlátozások sem voltak érvényben, a szinte lakatlan Lappföld felett leginkább csak a rénszarvasokat riogathatták – és a lezárt légtérben ezúttal a Télapó sem szállhatott fel gyakorlórepülésre Rudolffal és társaival…

2018 második felében is rendeztek errefelé egy nagyobb szabású gyakorlatot, de elsősorban norvég területen. A Trident Juncture, a hidegháború vége óta lezajlott egyik legnagyobb NATO hadijáték azonban alapvetően tért el az Arctic Challenge gyakorlattól. Az mindenekelőtt a NATO 5. cikkelyének megfelelő összfegyvernemi védelmi művelet volt, amelyben a repülők inkább csak kiegészítő jelleggel vettek részt. Itt viszont erről szó sem lehetett, hiszen a három szervező ország közül (ed. a cikk írásakor még ez volt a helyzet) csak egyik tagja az Észak-Atlanti Szövetségnek. Így a szcenáriók itt ENSZ-határozatnak megfelelő békefenntartó műveleteken alapultak, amelyek egy egyszerű határvillongás kezelésétől komolyabb fegyveres beavatkozásokig terjedtek. Gyakorlatilag szárazföldi csapatok sem vettek ezúttal részt, még a különleges erők kihelyezését is úgy szimulálták, hogy nem voltak katonák a szállítógépek fedélzetén. Az Arctic Challenge kizárólag a repülőkről szólt.

Nekik viszont bőven jutott lehetőségük a gyakorlásra. Tíz napon át, naponta két váltásban szálltak fel a gépek, de a délelőtti és a délutáni hullám nagyon eltért egymástól. Az előbbi mindig egy helyi koordinálású akció volt, amelyben mindig az adott bázison települt alakulatok egyeztettek egymással, hogy pontosan kinek mire van szüksége. Vagyis a rovaniemi reptérről felszálló gépek ebéd előtt nem kerülhettek szembe Bodøből induló társaikkal. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy például a finn támaszponton az oda diszlokált dán és az amerikai kontingens parancsnoka leült a vendéglátók vezetőjével, és megbeszélték, hogy mondjuk két-két fiatal dán és finn hajózó géppár-légiharcra szállnak fel a másik típus ellen, ugyanakkor nyolc tapasztaltabb finn és amerikai pilóta nagytávolságú légiharcot fognak vívni, négy tengerészgyalogos éles bombákkal indul a közeli lőtér fölé, míg a többi itt állomásozó gép egy kisebb szabású, helyileg koordinált légvédelem-lefogó bevetésre indul. A felkészülést a pilóták együtt, egy teremben ülve hajtják végre, mint ahogy a repülés utáni kiértékelésre is együtt került sor.

Ennek a fele sem tréfa, de a délutáni bevetések még ennél is sokkal komolyabbak voltak. Ott az összes gép a központi terv szerint, összehangoltan tevékenykedett, akár egy igazi háborúban. A videotelefon-rendszer és számítógépes hálózat segítségével a három helyszínen térben elválasztva, de mégis együtt zajlott le a felkészülés. Az ellenséges, vörös erők mindig a légtér északkeleti vége felől érkeztek (vajon csak véletlen, hogy pont Murmanszk felől?), míg a kékek várakozási- és légiutántöltő-légtereit délnyugaton alakították ki. A nagy gépsűrűség önmagában nem elég a háború szimulálásához, szükséges a megfelelő színvonalú fenyegetés biztosítása is. A NATO-ban több ország is rendelkezik olyan egységekkel, amelyek ellenséges légvédelmet szimulálnak. Az angolok Spadeadamból Oszát (SA–8 Gecko) hoztak, a németek Kubot (SA–6), a Saab Sz–300-ast (SA–10) szimulált, és még Bukkal (SA–17) is szembe kellett nézniük a hajózóknak – valamint a norvégok saját, AIM-120 AMRAAM alapú NASAMS rendszerével. Természetesen a levegőben is ott volt az ellenség, még ha a vörösöket is a résztvevőknek kellett eljátszani. Ezen a téren változtattak az ACE régebbi gyakorlatán. A korábbi években mindig a kék oldalon is repülő erők közül választottak ki néhány személyzetet, hogy aznap ők játsszák el az ellenséget. Idén ez változott, kineveztek mintegy tucatnyi pilótát a vendéglátóktól és Dániától, akik kizárólag a vörös színekben repültek a gyakorlaton. Ettől azt várták, hogy minden nap egységes színvonalú agresszorokkal kerüljenek szembe a kékek, hogy hatékonyabban tanulhassanak. Ez a tizenkét hajózó ezúttal még nem kapott specializált képzést az ellenséges tevékenység eljátszására, de Tomi Iikkanen alezredes, a finn 11. vadászrepülő-század parancsnoka szerint ez a tapasztalatok alapján változhat. Ha az idén bevezetett koncepció beválik, akkor két év múlva már valószínűleg különleges kurzuson fognak felkészülni a vörös hajózók a szerepükre, mint ahogyan teszik jelenleg a kollégáik az Atlanti-óceán túlpartján. Ennyi gép egyébként nem volt elég az ellenség szimulálására, ezért az agresszorokat rendszeresen kiegészítették néhány fővel a többi hajózó közül, de a vörös erők kemény magja állandó maradt.

A valós körülményeket aktív elektronikai zavarással is igyekeztek megközelíteni, amelyet a norvég légierő mellett a német GFD és a brit Cobham cégek átalakított könnyű szállítógépei biztosítottak. Vártak más civil gépeket is, de végül az ellenséges szerepet játszó polgári A–4 Skyhawkok nem érkeztek meg a németországi Wittmundból. Igaz, nem csak gyakorló ellenfél volt jelen – az orosz légtérfigyelők aktívabbak voltak a szokásosnál, az egyik támaszponton éppen látgatásunk idején riasztották a készültségi géppárt. Arról nem kaptunk információt, hogy idén zavarták-e a GPS műholdak jeleit, mint ahogyan tették tavaly a Trident Juncture gyakorlat idején, de nincsen kizárva.

A lehetséges feladatok nagyon széles skálája került sorra a szcenáriók során. Légtérvédelmi bevetések, saját támadó kötelékek előtt az ellenséges vadászgépek semlegesítése, mélységi csapásmérés, közvetlen támogatás, a légvédelem lefogása éppen úgy az étlapon szerepelt, mint mondjuk a harci kutató-mentő helikopterek biztosítása. Matthew D’Aubyn alezredes, a brit 6. repülőszázad parancsnoka szerint számukra a legnagyobb kihívást a dinamikus célleküzdés jelentette. Ilyenkor valamilyen teljesen más feladattal szállnak fel, és már a bevetés során kapnak utasítást egy időközben felderített, fontos célpont megsemmisítésére, amellyel nem számoltak a felkészülés során. Ez történhet akár úgy is, hogy például csapatok közvetlen támogatására indultak, és menet közben kell megkeresni mélyen a frontvonal mögött egy kicsi, mozgékony célpontot. S még az is előfordulhat, hogy nem pont az ehhez legmegfelelőbb fegyverzetet függesztették a gépre. A feladatok nehézségét jól mutatja, hogy már a legelső, valószínűleg legegyszerűbb napon is az agresszor pilóták MiG–29-eseket, Szu–27-eseket és Szu–34-eseket szimuláltak, melyek munkáját Sz–300-asok támogatták…

Minden gép tevékenységét folyamatosan rögzítették, és a leszállás után alapos kiértékelés vette kezdetét. A skandinávok jól kialakított rendszerének megfelelően nem okozott gondot, hogy a száznál is több hajózó három különböző helyen hajtotta ezt végre. A videotelefonnal mintha együtt ültek volna, ugyanazt a képet látták, ugyanúgy követték lépésről lépésre az eseményeket. Hiába ültek egymástól több száz kilométerre, együtt tudták megbeszélni, hogy mit kellett volna másként, jobban csinálni – mert nem szabad elfelejteni, hogy egy ilyen gyakorlat elsősorban erről, a közös tanulásról szól.

A Norvégiába érkezettek

A gyakorlatot számos nem harci gép támogatta. Ezek általában nem a három fő bázisra települtek át, sőt, a brit Voyager és a holland KDC–10-es tankerek az otthoni bázisaikról szálltak fel. A norvégiai Ørlandba a NATO két E–3A-ja mellé a britek két E–3D-je is áttelepült, valamint három amerikai KC–135-ös, ez utóbbiak mind különböző nemzeti gárdás alakulatoktól. Az AWACS-ek kimondottan otthon érezhették magukat ezen a reptéren, hiszen a normál működés során is ez a geilenkircheni közös NATO-flotta egyik előretolt helyőrsége. Érdekes módon a francia E–3F típustestvérüket nem ide, hanem a Bodøbe telepítették át, hogy együtt maradhasson a teljes gall kontingens. Ebbe beletartozott még négy Mirage 2000-5 Luxeuilből, valamint tíz Rafale Saint Dizier-ből és Mont-de-Marsanból. Bár a franciák sokkal több kétülésest rendszeresítettek a kacsájukból, mint egyszemélyest, a Bodøben látott hat gép fele-fele arányban oszlott meg a két változat között. Ezek meglehetősen furcsa kombinációban indultak, és érkeztek vissza a bevetésről a látogatásunk napján. Először elment négy példány, három kétszemélyes Rafale B Saint Dizierből, illetve egy Rafale C a híres Normandie-Niemen ezredtől. A jelzéseik alapján a B-k mindegyike különböző alegységhez tartozott, az egyikük egyenesen a típusátképző alakulathoz, és csak egyikükre függesztettek célmegjelölő konténert. Ez a négy masina aztán a bevetés végén együtt is tért vissza, látványos szoros kötelékben. A másik két egyszemélyes viszont külön-külön tevékenykedett, egyesével jöttek-mentek, ami meglehetősen szokatlan egy ilyen gyakorlaton. Bodøben nem volt lehetőségünk riportot készíteni, csak fotózni, így nem tudtuk megkérdezni, vajon miért is alakult ilyen vegyessalátává az aznapi francia részvétel.

A gallokhoz hasonlóan a németek is a támogatógépükkel együtt települtek Bodøbe. A kontingensük így egy Airbus 310 MRTT utántöltő-szállítógépből és öt Eurofighterből állt. A neuburgi gépeken a törzs alatti középső pilonra függesztett célmegjelölő-konténer mutatta, hogy immáron a német Eurofighterek is beléptek a precíziós csapásmérők körébe.

Svédek is települtek át Norvégiába, nyolc Gripen érkezet Ronnebyből, illetve a most már harci egységként is funkcionáló såtenasi 7. ezredtől, amelyik korábban kizárólag típusátképzéssel foglalkozott. A helyi egység pedig tíz F–16-ost biztosított a hadgyakorlathoz. Amerikából viszont egészen más súlycsoportba tartozó masinák érkeztek Bodøbe. A Massachusetts Légi Nemzeti Gárda 131. vadászrepülő századát 2007-ben fegyverezték át A–10-esekről F–15C-re. Az egység nagyobbik fele, tíz gép jött a gyakorlatra. Több is volt közöttük, amelyiken apró zöld csillag jelezte az 1991-es Öböl-háborúban elért légigyőzelmeket, az azóta végrehajtott fejlesztéseket pedig a pilóták sisakdisplay-e. Ennél is érdekesebb volt, hogy néhány gép hasa alá Sniper célmegjelölő-konténert szereltek. Elsőre furcsa ez egy olyan változat esetében, amelynél még a levegő-föld fegyverek esetleges alkalmazásához szükséges vezetékeket sem szerelték be. A 131-esek felelősek az USA észak-nyugati területének légvédelméért, és ehhez a feladathoz, a légi célok nagy távolságból történő vizuális azonosításához rendszeresítették a konténert, nem pedig a földi célok megjelöléséhez. Határozottan drágább, mint a vadászpuska-távcső, amit néhány F–15-ös HUD-ja mellé bütyköltek néhány éve, viszont sokkal hatékonyabb is a barkácsmegoldásnál.

Egyes sajtóértesülések szerint csak a helyi F–16-osok vettek részt norvég részről a gyakorlatban, de ørlandi bázisukról már az országba érkezett első F–35-ösök is felszálltak az ACE során – bár ennek Bodøben természetesen semmi nyomát sem láthattuk.

Lódarázs-fészek a sarkkörön

Az Északi-sarkkörön fekvő finnországi Rovaniemibe csak két egység települt át. A dán F–16-os támaszpontról, Skrysdtrupból a 730. század 8 gépe érkezett, összesen mintegy 20 hajózóval. Látogatásunk napján hat géppel vettek részt a délutáni hullámban, amiből négy éppen az agresszorok csapatát erősítette. Tudatos döntés volt, hogy nem a típust üzemeltető norvég bázist választották, mert így jobban tudták szimulálni az éles körülményeket, amikor mindent maguknak kell elintézni egy ismeretlen helyszínen; felmérni, hogy pontosan mire is lesz szükség a gyakorlat során. Mert itt egy hiányzó alkatrész esetén nem lehet bekopogni a szomszédokhoz, hogy adjanak már kölcsön egyet fizetésnapig, majd akkor visszaadják…

Miközben a dán kontingens igyekezett a lehető legkevesebb információt megosztani a sajtónapon, addig az ide érkezett amerikaiak szerencsére már nem voltak ennyire szégyenlősek. Az általuk repült típus nem túl ritka Európában, de az üzemeltető annál inkább: az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának 251. vadászbombázó százada érkezett a sarkkörre. Egészen pontosan nyolc darab öreg F/A–18C és D, tizenhét pilótával és tíz fegyverkezelővel (wizzo), valamint még vagy 150 fő földi személyzettel. Ezt a típusváltozatot Amerikában már csak a bőrnyakúak használják, a Haditengerészet a közelmúltban vonta ki az utolsó régi Hornetjeit, ott már csak az E és F változatok repülnek. Ez jól látszott az áttelepült állományon is, mert legalább kettő egyszemélyes még a korábbi felhasználóinak jelzéseiben pompázott. Annyira frissen kaphatták meg, hogy nem volt idő átfesteni a Navy (haditengerészet) feliratot Marines-re (tengerészgyalogság), rajtuk voltak a régi századjelzések, az egyiken pedig a repülőgép-hordozójának a neve is, valamint a több tucatnyi éles bevetésről árulkodó apró bombasziluett a pilótafülke alatt. Az áttelepülés előtt kisebb gondjuk is nagyobb lehetett annál, hogy a fegyvernemi büszkeségnek megfelelően átfessék az igencsak koros, de számukra mégiscsak új szerzeményeiket.

Roesti őrnagy, a Tengerészgyalogság európai összekötője elmondta, hogy ők viszont tudatosan választották azt a bázist, ahol a vendéglátók is az ő típusukat repülik. „Azért jöttünk ide, hogy megtanuljuk a finnektől, hogyan dolgoznak hideg körülmények között, hogy üzemeltetik ugyanazokat a gépeket, amiket mi is”. Roy Nicka alezredes, az amerikai századparancsnok kifejtette, hogy 20 éve szinte egyfolytában meleg éghajlaton üzemelnek és harcolnak a gépeikkel. És mivel mostanában a stratégiai gondolkodás észak felé fordul, meg kell tanulni, hogyan lehet a Horneteket hidegben is használni. Márpedig erre a finneknél aligha vannak jobb tanítók. Igaz, az utóbbi időben a kanadaiakkal is egyre többet gyakorolnak pont emiatt, viszont a finnek egyrészt közelebb vannak a potenciális ellenséghez, így valószínűleg komolyabban is veszik a fenyegetést, másrészt pedig – részben ebből kifolyólag – rendelkeznek olyan képességekkel, amelyek ritkák és érdekesek, mint például az országutak használata kifutópályaként, ami nemcsak a svédek sajátságossága.

A tengerészgyalogos repülők legfontosabb feladata a szárazföldön harcoló csapataik támogatása, ezért igen komoly felszíni célok elleni jártassággal rendelkeznek – a délelőtti bevetések során éles bombákat is használtak a finn lőtereken. Ennek ellenére itt elsősorban a légiharc-készségeiket akarták fokozni, valamint gyakorolni az együttműködést más országok hajózóival. Mert ugyan bár mindenki ugyanazokat az eljárásokat használja, és elvileg ugyanúgy beszél angolul, de azért egy finn pilóta másként fog bizonyos dolgokat mondani, mint aki Dél-Carolinából érkezett.

Miközben az amerikaiak elsősorban a tapasztaltabb hajózóikat hozták el az ACE-re, addig a helyi F/A-18-as egységtől minden harckész pilóta bevetésre került, mondta el Tomi Iikkanen alezredes, a finn 11. vadászrepülő-század parancsnoka. Persze, az éppen két hete készültséget adó fiatal sasokat csak a délelőtti repüléseken engedik fel, nekik még nem nagyon van keresnivalójuk a délutáni húsdarálóban. Miközben ők az amerikaiakat vezették be a sarkköri üzemeltetés rejtelmeibe, nekik is volt mit tanulniuk a vendégektől. A finnek eredetileg kizárólag vadászfeladatokra rendszeresítették a Hornetet a kilencvenes években. Aztán később, miután a modernizálás első körében alkalmassá tették az AIM–9X hordozására, és sisakcélzó alkalmazására, úgy döntöttek, hogy ennél már többre van szükség. A 2012–16 között lezajlott második fázis során integrálták a lézer- és a GPS vezérlésű bombákat, valamint az AGM–154 JSOW közepes hatótávolságú siklóbombát, illetve az AGM–158 JASSM csapásmérő robotrepülőgépet (cirkálórakétát). Ez utóbbi potens fegyvert egyébként csak Finnország használja a régi F/A–18C/D-n, így a megfelelő integrációhoz két gépet ki kellett küldeniük a kaliforniai China Lake fegyverkísérleti támaszpontra. Ugyan eredetileg egy évre tervezték, de végül közel két esztendőt töltöttek ott a Hornetek – a fegyverintegrációs munkák általában már csak ilyenek. És micsoda véletlen, pont az egyik olyan példányt toltak ki a sajtónap statikus bemutatójára, amelyik kint járt, és amelyre diszkréten felfestettek egy JASSM-indítást jelző sziluettet…

Egy szó mint száz, a finn légierő, az Ilmavoimat nagyon komoly szintet ugrott a földi célok elleni képességek területén, de az biztos, hogy még nincsen nagy tapasztalatuk ezeknek az eszközöknek a kezelésében. Így biztosan nagyon jól jött nekik egy olyan vendég, ahol a Litening célzókonténer használata nem csak hogy a napi üzletmenet része, de rengetegszer be is vetették éles harci feladatokra.

Meteorok és villámok

A svédországi Luleåba is csak két légierőtől érkeztek vendégek, bár települtek ide civil lajstromjelű zavarógépek is. A brit színeket így a Cobham cég zavarókonténeres Dassault Falcon 20-asa és a Royal Air Force néhány masinája is képviselte. A 47. századtól egy békésnek tűnő, de a szokásosnál sokkal harciasabb C–130J-30-ast, vagy ahogy ott ismerik, Hercules C.4-est hoztak el. A század egyik legfontosabb feladata a brit különleges erők támogatása, ennek megfelelően a Herculesen ott volt a hajlékonytömlős rendszer légiutántöltő-csonkja, a rakétaindítás-jelzők, valamint a törzsvégen a Nemesis rendszer tornyai, amelyek a közelítő infravörös vezérlésű fegyverek célravezetését bénítják meg. A brit kontingens parancsnoka, Matthew D’Aubyn alezredes elmondása szerint az ütött-kopott kinézetű bálnával arra a feladatra koncentráltak, amit ők elektronikus hadviselés gyakorlásának hívnak. Ezúttal ez nem az ellenséges radarok megzavarását jelentette, hanem azt, hogy a C–130-assal intenzív légvédelmi tevékenység mellett, átfedő megsemmisítési zónák között mélyrepülésben kellett megközelíteni a ledobási területet, és ott szimulálni a különleges erők kirakását, még ha a kommandósok ezúttal nem is voltak a gép fedélzetén. Mivel D’Aubyn alezredes a Typhoonokkal repülő 6. század parancsnoka is, kicsit bővebben tudott beszélni az öt vadászbombázó részvételéről. Mindenekelőtt kiemelte a gyakorlat összetettségét és realizmusát, ami rendkívül értékessé tette azt számukra. Nekik különösen érdekes, hogy most vitték először külföldre a modernizálás harmadik fázisán átesett Typhoonokat. Ezek a gépek már teljeskörűen képesek a földi célpontok támadására, ami lehetővé tette a korábban már említett dinamikus célleküzdést – még ha nem is könnyűvé. Ennél is fontosabb, hogy a korszerűsítéssel tavaly decemberben alkalmassá váltak a Meteor légiharcrakéta hordozására. Amit a luleåi Gripeneken is történetesen pont a közelmúltban rendszeresítettek, így ez rendkívül jó lehetőség volt a tapasztalatcserére az új fegyvert illetően. Át tudták beszélni a taktikákat, első kézből megosztani a tanulságokat, megvitatni a saját elképzeléseket.

A 6. század otthoni bázisa a skóciai Lossiemouth-ban található, így otthon gyakran ugratják őket azzal, hogy ők az északi század, akiknél mindig dideregnek és alig van éjszaka. D’Aubyn alezredes nevetve jegyezte meg, hogy innen, az Északi-sarkkör közeléből nézve pedig kimondottan délinek tűnik a honi támaszpontjuk, mert itt aztán tényleg éjjel-nappal világos van – és hideg…

A rossz idő okán amerikaiak is érkeztek Luleåba. A Dél-Karolina Légi Nemzeti Gárda 157. vadászrepülő századának 12 gépe települt át, 200 fővel. A 157-esek számos dologban különböznek az átlagos nemzeti gárdás egységektől. Noha itt is csak az állomány negyede főállású, a többiek részmunkaidős harcosok, teljesen integráltan dolgoznak a légierővel, és általában a lehető legkorábban megkapják az elérhető legújabb technikát – nem olyan régen még arról is szó volt, hogy hamarosan átfegyverzik őket F–35-ösre. Jelenleg Block 52-es F–16-osokat repülnek, melyekkel az ellenséges légvédelem elleni harcra specializálódtak, így Luleåban is ott voltak a HARM-ok speciális célzókonténerei a gépek szívócsatornáin. Ennek ellenére korábban hagyományos szerepkörben is többször bevetették őket Közép-Ázsiában, így meglehetősen furcsa volt számukra az új stratégiai irányhoz passzoló északi környezet. De az egységgel szemben álló extra kihívások egyik felét okozta csak a változékony, hideg idő. A másik az idegen hely – akárcsak a dán kollégáik Rovaniemiben, nekik sem állt rendelkezésükre semmi az F–16-osokhoz azon kívül, amit magukkal hoztak a két C–17-es fedélzetén. Ráadásul nem szoktak hozzá a napi két felszálláshoz, így a késő délutánba nyúló érkezés után még egy éjszakai műszakot is kellett tartaniuk a szerelőknek, hogy reggelre megint minden gép üzemképes legyen, ami nem mindig sikerült. Az egyik repülés utáni ellenőrzés során furcsa dudort vettek észre az egyik gép szárnyán. A burkolat lebontása után derült ki, hogy a belépőél-mozgatás egyik munkahengere romlott el, aminek eredményeként akár le is zuhanhatott volna a gép – és ami miatt komplett szárnycserére szorult. Ezer kilométerekre otthontól, egy olyan bázison, ahol semmilyen F–16-specifikus készülék nem áll rendelkezésre. Mivel az új hordfelület csupaszon érkezett, először le kellett venni a régit, abból kiszerelni minden berendezést, átrakni az új szárnyba, és végül azt visszarakni – nem egy egyszerű feladat, amihez minden szakág munkájára szükség van. Szerencsére a svédek biztosítottak helyet az egyik hangárban, de még így is másfél-két hónapot vesz igénybe a művelet.

A baj nem jár egyedül – néhány nappal később az egyik F–16-os orrába a végsiklás során villám csapott. Ugyan sikeresen leszállt, de a gép elejében sok mindent összekuszált a nagyfeszültség, illetve távozáskor tönkretette az oldalkormány csuklóit, és a hatalmas hő hatására darabok szakadtak ki a farokrész szerkezetből is. A hazatelepüléshez mindenképpen kellett egy új kormányfelület – amit végül egyszerűen kivettek a szárnycserés gépből, így legalább tizenegy F–16-os időben vissza tudott térni Dél-Karolinába.

Persze, nem szabad azokról sem megfeledkezni, akiknek nem jelent akkora kihívást az északi üzem. A helyi egység, a svéd 21. ezred tizennyolc gépet biztosított a gyakorlatra. Látogatásunk napján ezek jellemzően fegyverzet nélkül repültek, bár egy-két gépen volt gyakorló IRIS-T rakéta, vagy célmegjelölő konténer. A szabvány, jelzés nélküli Gripenek között azért akadt két érdekes példány is. Az egyik kétszemélyes függőlegesén apró jelvény mutatta, hogy az nem a luleåiak gépe, hanem a såtenasi 7. ezredhez tartozik, míg egy JAS–39C orr részén a narancssárga gyűrű, valamint a rakétaindítások filmezéséhez szükséges fekete-fehér helyzetjelölők egyértelműen azonosították, hogy az bizony a linköpingi Repülőkísérleti Intézet (Försökscentralen) masinája.

De biztos, hogy nem ez volt a svédek legfontosabb hozzájárulása Európa legfontosabb repülő hadgyakorlatához. Ugyanis mindig másik ország az Arctic Challenge főszervezője, és a 2019-es ACE-ért ők voltak a felelősek. Rájuk hárult az egy éven át tartó óriási előkészítő munka vezetése, amelyben persze ugyanúgy részt vettek finn és norvég kollégáik, akárcsak a mindennapos határon átnyúló gyakorlórepülések levezénylésében, de azért mégiscsak döntően az ő vállukon nyugodott ennek a hatalmas hadijátéknak a sikere. Amelyre reméljük, egyszer majd a magyar Gripenek is eljutnak.

A cikk nyomtatott változata az Aranysas 2019. augusztusi és szeptemberi számában jelent meg.