Mediterrán születésnap, Hyères 2010

2010-ben nem csak a magyar katonai repülés ünnepli centenáriumát. A francia haditengerészeti légierő, az Aéronautique navale is egy nagyszabású repülőnappal emlékezett meg a századik születésnapjáról.

A Marine Nationale, a francia haditengerészet 1910-ben vásárolta meg első Farmanját, majd a következő esztendőben már hozzá is fogtak az első hidroplánhordozó-hajó építéséhez. Ezek az események kerültek a légierejük nagykönyvének első lapjára, melyet aztán nagyon sok sűrűn teleírt oldal követ. Számos háború során rengeteg harci bevetés; élvonalbeli, bár néha egyedülálló fejlesztések; dicsőség, és persze néhány kudarc is. Mindenesetre Franciaország ma egyike a három államnak, amely anyahajóról felszálló hangsebesség feletti gépekkel képviselheti érdekeit akár sok ezer kilométerekre a saját partoktól. Van tehát mire emlékezni, és van mit ünnepelni. Erre június 13-án kerítettek alkalmat Hyères-ben, Toulon mellett. A támaszpont a hét haditengerészeti légibázisuk közül a kisebbek közé tartozik, általában csak helikopterek állomásoznak itt, viszont gyakorlatilag közvetlenül a tengerparton helyezkedik el a francia Riviérán (aki nem tud megállni a 14-es pálya végén, az úszik), ami tökéletes helyszínné tette egy születésnapi partihoz.

Lehet bármilyen kitűnő is a program egy ilyen bulin, nem jó, ha nincs kivel ünnepelni. Nos, Hyères-be nem akármilyen vendégek érkeztek. Hatalmas szürke monstrumok ringatóztak a parttól néhány kilométerre, de még bőven látótávolságban. Német és francia fregatt - az utóbbi már alacsony észlehetőségű kialakításban -, egy-egy francia és angol helikopter-hordozó, az amerikai Normandy Aegis-cirkáló, és három igazi anyahajó. A spanyol Principe de Asturias csak helikopterek és Harrierek hordozására képes, viszont a francia Charles de Gaulle és az amerikai Harry S. Truman fedélzetéről már nagyobb harcértékű gépek is felszállhatnak. Sokat ígérő összeállítás egy repülőnaphoz.

Magán az eseményen több olyan elem is visszaköszönt, amivel más francia repülőnapokon már többször találkoztunk. Mindenekelőtt ott volt a spotternap. A hivatalos légibemutatót vasárnapra hirdették meg, de néhány Euró előzetes leszurkolása ellenében korlátozott létszámban már szombaton is be lehetett menni a bázisra. Ennek nem csak az az előnye, hogy kerítésen belülről is meg lehet nézni a gyakorlásokat vagy az érkező gépeket, de olyan fotóshelyeket is biztosítottak a szervezők, melyek másnap már nem álltak rendelkezésre. Van a gall spotternapoknak még egy rendkívül barátságos megoldása: a statikus soron ekkor még nem állnak a kordonok, szabadon lehet a gépek között bóklászni, és fényképezni. Másik francia jellegzetesség, hogy ha lehetőség van rá, a bemutató napján megoldják, hogy a közönség láthassa az indítózónában folyó tevékenységet, a gépek előkészítését, indítását, illetve visszaérkezését.

A hosszúra nyúlt bevezetés után nézzük meg, mi is állt a statikon. Az Aéronavale természetesen szinte az összes típusát elhozta, ami viszont innen kimaradt, az helyet kapott a repülőprogramban. Az egyetlen kivétel talán csak az átmeneti jelleggel, idén rövid időre beszerzett két EC-225-ös kutató-mentő volt, amellyel a Super Frelon tavaszi nyugdíjazása és a NH90 jövő évi rendszeresítése közötti űrt töltik ki. Ez utóbbi típusból el is hozták a vadonatúj kettes számú példányt - az elsőt öt héttel a repülőnap előtt vették át. Szintén a francia flotta élvonalát képviselte egy Rafale M, a szárnya alatt hat lézervezérlésű bombával - és centenáriumi díszfestésű póttankkal. Évfordulós dekorációból nem volt hiány, a Xingu gyakorlógéptől a számos, különböző konfigurációban kiállított Super Etendard Modernisé-ig (magyarul kicsit furán hangzik a Modernizált Szuper Lobogó). Ez utóbbi típusból egy retró, hetvenes évekbeli kamuflázst viselő példány is helyet kapott. Még ha valaki nem is kedveli a díszfestésű gépeket, azt el kell ismernie, hogy egy ilyen alkalomhoz tökéletesen passzoltak. A külföldi gépek között egy brit Harrier farkán az 1909-2009 felirat emlékeztetett, hogy a szigetországban a vendéglátóknál egy évvel korábban kezdtek a tengerészek repkedni. Az angol géppel szemben három amerikai gyártmányú helybőlfelszálló parkolt, a spanyol és az olasz haditengerészet színeiben - az előbbiek célmegjelölőkkel, irányítatlan fegyverekkel és lézerbombákkal alaposan megpakolva téve teljessé az európai Harrier-üzemeltetők rögtönzött találkozóját. A tengerentúliakat egy Super Hornet és egy C-2A Greyhound szállító képviselte a statikus soron, no meg egy öreg Mustang. Az első blikkre kevésbé érdekesnek tűnő gépek között volt egy német Bre-1150 Atlantic. Noha a járőrváltozatot már évekkel ezelőtt kivonták, az utolsó - egyébként általában titkosan kezelt - elektronikai felderítőt még elhozták ide, majd pontosan egy héttel később végrehajtotta a típus utolsó német felszállását. A helikopterek hosszú sora a nyugdíjas Alouette II-estől (ritka hajófedélzeti kerekes kiszerelésben a szokásos csúszótalpak helyett) olasz és brit EH-101-ig, amerikai SH-60-ig és a már említett NH90-ig terjedt. A hangárokba betévedve fegyverkiállítást, különböző mértékben szétszedett helikoptereket, 1:100-as léptékű hajómaketteket (a Foch anyahajó közel három méter hosszan), vagy éppen a világ első hidroplánjának, az 1911-es Fabre Hydravionnak a másolatát lehetett megtekinteni.

A repülőprogram alapvetően az Aéronavale történetére és alkalmazására épült, persze kiegészítve más elemekkel. A bemutatót a szolgálat egyik első típusa, egy Blériot XI-es replikája nyitotta meg, bár nem a haditengerészek színeiben. A gép szárnyain hatalmas felirat hirdette, hogy ez Adolphe Pégoud masinájának másolata, azé, amellyel 1913-ban először hajtotta végre az addig lehetetlennek tartott bukfencet a repülés történetében, a gépek teherbírását kipróbálandó. Ezt második világháborús gépek bemutatói követték, bár nem úgy, ahogy tervezték. A szombati gyakorlás során ugyanis egy Spitfire és egy Fw 190-es légiharca túlontúl élethűre sikerült, a Fóka úgy döntött, hogy egy haditengerészeti repülőnaphoz méltóan fejezi be a repülést, és álló motorral a tengerbe vitorlázott, mindössze néhány tíz méterre a parttól. A pilótáját azonnal kimentették jetskivel, nem kellett megvárnia a helikoptert. Mindenesetre elég szívbemarkoló volt, ahogy a gyakorlás során a gépek éppen elhagyták a reptér légterét, majd egyszercsak felüvöltöttek a szirénák, felpörgött a kutató-mentő rotorja, elrobogtak a tűzoltóautók, és ismét megjelent a Spitfire - de immáron egyedül. Ennek megfelelően vasárnap sem a Spit, sem a Morane-Saulnier 406-os nem tartott bemutatót, bár azért a korszakot képviselte néhány szállító- és gyakorlógép. A második világháború utáni időszakot, az indokínai harcokat egy Corsair és egy Avenger bemutatója idézte meg, majd egy Nord Noralpha futárgép került sorra a horgonyos trikolórral. Ennek terveit eredetileg még Messerschmitt 208-as jelzéssel készítették el, de gyártásba már csak Franciaország felszabadulása után került a párizsi gyárban. Egy francia repülőnaptól szokatlan műsorszám következett ekkor: elég ritka, hogy a légierő bemutatócsapata, a Patrouille de France még szinte a nyitóblokkban repülje le a programját, és ne ők zárják a műsort. Bár ha azt vesszük, hogy mindössze négy olyan programpont volt, amely nem köthető valamely haditengerészeti repülőegységhez (és ebből három a technológiai élvonalat mutatta be), még az is teljesítmény, hogy egyáltalán bekerülhettek ebbe a nagyon erős, bár erősen specializált mezőnybe. Az Alpha Jeteket az utolsó múltidéző blokk követte, amely az ötvenes évekbe vitt vissza, elsősorban a 56-os szuezi háború idejére - igaz, eredeti anyahajófedélzeti Aquilont nem tudtak keríteni, ezért a licenc alapjául szolgáló, svájci festésű De Havilland Venom emlékeztetett az Egyiptom fölötti bevetésekre.

Ezt követte egy másik kakukktojás, a Légierő Rafale C bemutatója, majd az Aéronavale hét gépének felszállása. Megdöbbentő volt látni, ahogy az öregecske Super Etendardok felcihelődése után a Rafale M-ek meredeken belerobbantak az égbe. Miután az összes gép eltűnt a tenger fölött, igazi ritkaság következett a sorban, a spanyol haditengerészet AV-8B+ típusának személyében, vagyis a Principe de Asturiasról egy csúcsosorrú, radaros Harrier-változatot küldtek. Két áthúzás után került sor az elmaradhatatlan lebegésre, egyhelyben forgásra, oldalazásra, miközben a pilóta a töltőcsonk ki-becsukogatásával integetett a nézőknek, majd befejezte rövid programját. Nem vacakolt orsókkal és bukfencekkel, tudta nagyon jól, hogy ennél a típusnál az már inkább levon a bemutató értékéből, mint hozzátesz. A következő ötven perc az ünnepeltről szólt. A tenger felől érkező kötelék élén egy E-2C Hawkeye repült, száz méterre lemaradva tőle hatos ékben a négy Super Etendard és a két Rafale, mindannyian kieresztett fékhoroggal jelezve a hovatartozást. Az utóbbiak kiváltak, majd látványos műrepülést mutattak be. Míg légierős típustársuk korábban elsősorban a függőleges figurákban jeleskedett, addig ők inkább a vízszintes fordulókat erőltették, hol szoros géppárban, hol egymástól szétszakadva, a nézők figyelmét alaposan megosztva. Aztán jön a szokásos trükk: jobbról érkezik futóval-fékszárnnyal lassan laffogva egy Etendard, és miközben mindenki rá figyel, egyszer csak elvágtat mellette társa valahol a csúcssebessége környékén. Aztán a Hawkeye tart rövid bemutatót - az erős bedöntésű figurákban tisztán látszik, hogy az égi lokátorállomás is meglehetősen fordulékony. E-2-es balra el, jobbról két pont közeledik. Megint két Etendard, bár ezúttal tökéletesen egyező sebességgel, ugyanis légiutántöltést mutatnak be. De nem csak amolyan tessék-lássék airshow módra, hanem a hátsó gép tényleg rákapcsolódott az első töltőkonténeréből kiengedett csőre, amit azért ritkán szoktak megtenni ilyen kis magasságon, a szokásosnál turbulensebb levegőben. Még néhány forduló az öreg szubszónikusoktól, majd a forgószárnyasok veszik át a terepet.

Elsőként sötétkék Alouette III-asok érkeznek, a három matuzsálem ékben, sorban, vonalban vonulgat el a nézők előtt, bár azt is megmutatják, hogy ennél többre is képesek: egymással szemben lebegve kört alkotnak, majd ezt a kört szabályosan megforgatva emelkednek fel, hogy befejezzék műsorukat, és átadják a légteret harciasabb társaiknak. A tenger felől két Lynx és három Dauphin/Panther érkezett, az utóbbiak közül az egyik gyönyörű díszfestéssel. Az általában a hadihajók fedélzetén települt gépek csoportos légibalettje után az egyik Dauphennek még maradt ereje egy rövid kutató-mentő bemutatóra, majd egy szó szerint hatalmas műsorszám következett, ekkor került sor a szervezők által beígért meglepetésre. Mivel a következő héten kezdődött a Garuda 2010 hadgyakorlat, sokan bíztak benne, hogy annak egzotikus résztvevői ruccannak át egy áthúzás erejére közeli istres-i vagy orange-i támaszpontjaikról. Hiszen ki ne szeretette volna lencsevégre kapni a két hétre áttelepült, errefelé meglehetősen ritkán látható féltucatnyi nagygerincű, illeszkedő póttankos szingapúri F-16D-t, vagy az indiai Szu-30-asok egyikét.

Nos, aki ebben reménykedett, azt tényleg meglepték a szervezők, mikor erre az erősen militáns repülőnapra bedübörgött az Airbus A380-as gyári bemutatópéldánya. A gép mindössze két áthúzást hajtott végre, ám hatalmas méretével ennyi is elég volt, hogy lenyűgözze a lényegesen kisebb acélsasokhoz szokott közönséget. E sorok szerzője számára meglehetős újdonság, hogy egy gép nagyobb, mint a rá árnyékot vető felhők: volt, hogy a 380-as két szárnyvége szépen fürdött a napsütésben, miközben a közepén átvonult egy kumulusz árnyéka, érdekes mintát rajzolva a behemótra. Elképesztő. De az abszolút kakukktojás után vissza a haditengerészeti repüléshez, indultak vissza hordozójukra az amerikai Super Hornetek. Nos, lehet, hogy messze nem voltak képesek olyan meredek emelkedésre, mint a Rafale-ok, de az biztos, hogy a francia masina nem remegtette meg úgy az ember tüdejét, mint a négy F/A-18-as gyors egymásutánban végrehajtott startja. Ezt ugyan nem követte látványos műrepülés, de az az egy, már-már Blue Angels-esen szoros négygépes áthúzás rombusz alakzatban, kiegészítve még egy-két egyszerű, de látványos figurával, meglehetősen emlékezetes maradt - ráadásul a spotternapon ezt kétszer is eljátszották, de akkor még a Hawkeye-ük is igazi szárnyvégkondenzes, meglepően erősen húzott fordulóval köszönt be a reptérre. Aztán ismét egy szárazföldi patkány következett, a francia hadsereg Tigre csatahelikoptere állította el a lélegzeteket félorsó-félbukfenceivel. Látványos műrepülése után egy olyan gép emelkedett a levegőbe, amit elsőre akár közönséges biz-jetnek is nézhettünk volna. Igaz, az elegáns fehér színű gép meglehetősen meredek emelkedését olyan sportosan vett jobbfordulóval fejezte be, ami sejtetni engedte, hogy pilótái általában nem öltöny-nyakkendős úriembereket szállítanak. A következő áthúzásán már jó alaposan szemügyre lehetett venni a hatalmas megfigyelőablakot az oldalán, illetve a törzshátsórész alá kiengedett szenzortornyot, így egyértelművé vált, hogy ez a négy Dassault Falcon 50M SURMAR tengerészeti járőrgép egyike, ami meglepő módon kutató-mentő feladatok ellátására is képes. A gép hasán egy nagyméretű nyílást alakítottak ki - amit itt szintén kinyitottak -, előtte nyitható áramlásterelő lemezzel, ezen tudják ledobni a felfújható mentőtutajt és az elsősegély-felszerelést a bajbajutottaknak, akiknek így már nagyobb esélyük van a túlélésre a jobban felszerelt, de lényegesen lassabb eszközök beérkezéséig. Az olyan nagyobb gépekéig, mint a repülőnap utolsó fellépője, az Aéronavale legnagyobb típusa. Igazából a lassúcska Dassault Atlantique 2 járőrgépről nehéz volt elképzelni, hogy nagyon komoly bemutatót tartana, de nem véletlenül hagyták utolsónak a szervezők. A nyitott és zárt bombatérrel, behúzott vagy kiengedett radarral végrehajtott áthúzások után olyan túldöntött fordulókat láthattunk a géptől, amelyeket nem vártunk volna el egy harminc méter feletti fesztávolságú légcsavaros masinától.

Noha a hivatalos program itt véget ért, jól tette, aki még a repülőtéren maradt a kapuk zárásáig hátralevő másfél órában. Számos résztvevő indult haza a lenyugvó nap fényében, otthoni bázisára vagy közelben ringatózó anyahajójára. Pedig egy ilyen rendkívüli évforduló és nagyszerű repülőnap után valószínűleg nem akármilyen hangárpartit hagyhattak ki, amely méltó befejezése lehetett ennek a nagyszerű születésnapi ünnepségnek.

Az Aranysas 2010. októberi számában megjelent cikk másodközlése