Az old-timerek Mekkája

Az old-timer repülőgépek szerelmeseinek körében az angliai Duxford repülőterének említése általában kétféle reakciót vált ki. Az egyik az "Igen, nagyon tetszett", míg a másik a "Még nem jártam ott, de szeretnék elmenni". Mindenekelőtt itt található a szigetország egyik legnagyobb múzeuma, valamint évente három légibemutatót is szerveznek, melyek közül a Repülő Legendák című miatt sokan még az óceán túlpartjáról is eljönnek, akár nézőnek, akár résztvevőnek.

Ha valakinek sikerül eljutnia a júliusi esemény idején Duxfordba, már a megközelítésnél és a beléptetésnél is egy rendkívül szervezett repülőnappal találkozhat. A nem szerény összegű belépődíj leszurkolása után kezdheti a látogatást az árusok hosszú soránál, ám ez nem az zsibvásár, amit hasonló közép-európai rendezvényeken megszokhatott, itt minden a repülésről szól. Rengeteg könyvsátorban válogathat a legfrissebb kötetekből éppen úgy, mint a hetven évvel korábban kiadott szakirodalomból. Vásárolhat kiadványt egy fontért éppen úgy, mint hetvenért - igaz, ez utóbbiért már jár a harmadik oldalon legalább egy Spitfire-pilóta dedikálása is. Csemegézhet a repülős puzzle-ok között, de bővítheti kitűző- és bögre-gyűjteményét is. Találkozhat olyan makettekkel, melyek sosemhallott nevű gyártója évtizedekkel ezelőtt eltűnt a süllyesztőben, de néhány doboz még valamilyen sufni mélyéről valahogy mégis előkerült. Elfogadható áron beszerezhet normál méretű sivatagi hajózóruhát éppen úgy, mint a Red Arrows repülőöltözetét - akár a kisfiának való méretben. Megállhat a stand előtt, mely így hirdeti magát: "Hol máshol vásárolhatna alkatrészeket egy '43-as Swordfish torpedóvetőből" - és igen, 130 fontért szinte ajándék egy harmadnyi oldalkormány, a típuson harcolt hajózók aláírásával. És ha a pénztárcájában talál hirtelen 400 felesleges fontot (kb. 150.000 forintot), akár egy dedikált festménnyel is gazdagabb lehet, melyen mondjuk az Angliai csata ászai indulnak bevetésre. De ha mégsincs nála elég készpénz, az sem baj - az utolsó eldugott kis sátorban is fizethet kártyával, természetesen.

Ha kibámészkodta magát ebben a varázslatos "bóvlikommandóban", beülhet az Imperial War Museum utazó szimulátorába, hogy megéljen egy korabeli bevetést. Elsétálhat a felújítóhangárba, hogy megnézze, egy-két év múlva milyen ritkaságokkal fog bővülni a helyben állomásozó The Fighter Collection nevű cég gépparkja - jelenleg Európában ők rendelkeznek a legtöbb repülőképes második világháborús géppel. Rácsodálkozhat, hogy a Svédországból származó Fiat CR.42-essel egy év alatt szinte semmit sem haladtak, viszont a Beaufighter lassan kezd ismét repülőgépformát ölteni - az orrára már felkerült egy légigyőzelmet jelképező aprócska felkelő Nap. Láthat még itt többek között szétszedett Sea Furyt, Gladiatort, francia gyártmányú Taifunt, a csarnok egyik sarkába félretolt Ju 52-est, valamint a hozzájuk képest UFO-ként mutató L-39 Albát is. Némi repműszaki érdeklődéssel könnyedén eltölthet itt akár egy fél napot is, de tudja, hogy még bőven vár rá látnivaló.

A hangárból jobbra fordulva megnézheti az utazó motorkiállítást. Apró utánfutókra egy-egy Rolls-Royce repülőmotort szereltek, picike légcsavarcsonkokkal. Az elkerített részen álló három Griffont aztán egyszerre keltik életre a szerelők, hogy néhány percen át túráztatva azokat igazi ipari muzsikában lehessen része a látogatónak. A harminchat kipfugócsonk hangorkánja után elsétálhat a hagyományőrzők szekciójába, hogy megnézze a bevetésre váró amerikai 82-es ejtőernyősöket, vagy egy vadászszázad harcálláspontját 1940 mozgalmas nyarából, tervtáblával és Bren légvédelmi géppuskával együtt. Persze, azért a múltidézők is haladnak a korral - az Angliai csata vadászirányító hölgyeit felügyelő tiszt szájában a pipa csak üres díszlet, 2007-ben arra gondolni sem lehet, hogy valaki a nézők orra alá füstöljön.

Rácsodálkozhat, hogy hagyományos statikus sor itt nem létezik (aki kiállított vasakra kíváncsi, annak ott vannak a múzeum masinái), szinte minden elhozott gép fel is fog szállni. Persze, további néhány font leszurkolása ellenében bemehet a korlát előtt, az indítózónában leparkolt gépek közé, hogy elképesztő kincsek között sétálhasson. Feltűnhet neki, hogy a zavartalan fényképezés érdekében itt már nem védik azokat további kordonnal, egyszerű a szabály: a betonról nem lehet lelépni a füvön álló masinákhoz. Szinte nem is próbálkozik senki, de aki mégis, arra azonnal rászólnak a második világháborús szerelő- vagy hajózó egyenruhát viselő önkéntes "szekusok", akik maguk is kitűnő fotótémát nyújtanak. Ha balra indul, az amerikai Légihadtest vadászgépeivel kezdheti a sort. Mustangból mindjárt ötöt láthat, összesen hatvan és fél légigyőzelmi jellel. Bár ezek többsége hamis, vagyis az adott festést eredetileg egy másik példány viselte, az egyikük mégis figyelemre méltó: a Twilight Tear névre keresztelt P-51D hatvanhárom évvel ezelőtt is Duxfordból szállt fel, ugyanezzel a külsővel, igaz akkor még a 78th Fighter Group kötelékében, hogy a nézők jókedve helyett a 8. légi hadsereg bombázóit védje meg - a három apró horogkereszt szerint sikeresen. Mellette egy "friss húsra" lehet figyelmes, a Miss Velma nevű TF-51D-re, amely valójában Korea egén kísért felderítőgépeket. Az Amerikában a közelmúltban befejeződött felújítása során ő is második világháborús festést kapott - valamint egy hátsó ülést, még egy botot, és a kétszemélyesekre jellemző nagyméretű buborékkabint. A gépet Ed Shipley repülte át az Óvilágba, a magányos óceánrepülés során volt olyan pillanat, hogy a legközelebbi repülőtér két órára volt - nem lehetett megnyugtató érzés, amikor elkezdett akadozni az egyik vízpumpája.

A háborút megnyerő vadászgépek mellett eredeti színeiben pompázik egy P-39Q, amely McDermott hadnagy vezetésével mintegy 140 felderítő és vadászbombázó bevetést hajtott végre az új-guineai térségben. A gép gyakorlatilag csak egy üres lemezváz volt, amikor a hetvenes évek elején rátaláltak. Úgy tűnhet, hogy az igazán régi gépek szeretik a valós színeiket viselni: a szomszéd korai P-40B is úgy látható, ahogy 1941. december 7-én átvészelte Pearl Harborban a japán támadást. Na, nem azért, mert ügyesen manővereztek volna ki a Zérókat, hanem mert néhány héttel korábban hason csúszva fejezett be egy repülést, és így egy eldugott javítóhangárban úszta meg a pusztítást. Ebben a szekcióban kicsit kakukktojás elődje, a francia Lafayette vadászszázad színeiben pompázó csillagmotoros Hawk 75-ös. A gép túlélte a Blitzkrieget, szolgált a Vichy-erőknél Észak-Afrikában, majd bevetették a szabad franciák oldalán is, végül 1949-ig Cazaux-ban gyakorlógépnek használták. A felújítása során egy fontos dologban eltértek az eredeti állapottól: repülésbiztonsági okokból a világ többi gépén használthoz hasonló tolós gázkarra cserélték le az eredeti francia húzós egységet.

Ha a látogató végigért az USAAC gépeinek során, a másik oldalon a korai brit masinákkal találkozhat. A sort a Shuttleworth-gyűjtemény fekete Lysandere nyitja, utána a harmincas évek ezüstszínű kétfedelűi következnek: egy-egy Hind könnyűbombázó és Gladiator vadász, valamint két példány a Fury haditengerészeti változatából, a Nimrodból. A korabeli leszállósebességekről sokmindent elmond, hogy az első sorozatot még fékhorog nélkül használták a hordozók fedélzetén. Egy franciának látszó svájci gép a következő, a Furcsa háború Morane-Saulnier MS.406-osának jelzéseit viselő gép valójában egy svájci gyártmányú D-3801-es, melyet három példányból legóztak össze. Mivel a helvét változatba az eredetinél jóval erősebb motort szereltek, a könnyű masina a függőleges manőverekben akár egy Mustangot is faképnél hagy. Eztán csodálkozhat rá a Grumman-cicákra: egymás mellett egy-egy F4F Wildcat, inváziós csíkozással, F6F Wildcat, a tizenkilenc légigyőzelmes Alexander Vraciu gépének színeiben, valamint egy F8F Bearcat, a háború utáni felségjellel. Persze, a konkurens gyártó, a Chance-Vought legendás fordított sirályszárnyúja sem hiányozhat, a Corsairből ráadásul kettő is helyet kapott a brit füvön. A csendes-óceáni front képviselői után a plasztik-Luftwaffe következik: két fekete keresztes vadász, melyeket jóval a háború után készítettek el. A spanyol gyártmányú Messzer-klónt egy Rolls-Royce Merlin motor repíti, míg a Flug Werk által immáron a harmadik évezredben legyártott Focke-Wulf 190-es szíve szintén az ellenség gépeiben vált ismertté: az immáron Kínából származó AS-82-est a La-5-ösből ismerhetjük. Sajnos, a letisztult formavilágú masina egy ideig még nem emelkedhet a levegőbe, ugyanis az angol légügyi hatóság nem kapkod a típusengedély kiadásával. Hozzá hasonlóan a P-40B is a földön marad, a vámhatóságnak kell még másfél hét a szükséges papírmunkához.

Az eddigiek csak szerény kezdet volt, állapíthatja meg, ahogy a hazai pályát élvező gépek hosszú sorához ér: két Hurricane után tucatnyi Spitfire következik. Láthat sivatagi festésű Mk.V-öst, a homokszűrő jellegzetes tokájával az orra alatt, de a típus történetének másik vége, egy Griffon-motoros Seafire is helyet kapott. Megnézheti a típus napjainkra megmaradt legsikeresebb példányát, egy csapott szárnyvégű V-öst. Pat Gibbs alezredes vezetésével még a dieppe-i dűnék felett lőtt le egy Do 217-est, miközben őt is megtépázta egy, nála klasszisokkal jobb Fw 190-es. Azonban a revans nem váratott sokat magára: Geoffrey W Northcott őrnaggyal a nyergében még három-három Focke-Wulf és Messzer nullára írásáról gondoskodott. Találkozhat egy furcsa hibriddel: a felderítők sötétkéjére fújt PR.XIX-essel. A Griffon-motoros masina 1955-ig szolgált a thaiföldi légierőnél, majd hosszas odüsszeia előzte meg ismételt levegőbe emelkedését. Mivel felújítóinak 130 ezer dollárjukba került volna az eredeti típusú erőforrás felszerelése, a jellegzetes ötágú légcsavarral, inkább a lényegesen olcsóbb, tízezerből kihozható megoldást választották: egy Avro Shackleton motorját szerelték fel, hatágú koaxiális sróffal. Nos, hiába tartott két hónapig az új légcsavarkúp elkészítése, a gép vonalait sikerült ezzel tökéletesen elcsúfítani, amit az inváziós csíkozás csak tovább fokoz.

Reginald Mitchell legendás vadászgépei után apróbb madarak következnek: az első egy harmincas évekbeli versenygépecske, a Percival Mew Gull. A mindössze hatvan centi széles pilótafülke annyira kényelmetlen volt, hogy a guruláshoz a pilóta általában inkább a gép mellett sétált, úgy vezette a kabinba benyúlva a masinát. A levegőben sem volt egyszerű vezetni, de ezért bőven kárpótolt a sebessége: Alex Henshaw-nak 1939-ben nem kellett negyven óra, hogy megtegye a London-Fokváros-London útvonalat - bár lehet, hogy csak gyorsan ki akart kászálódni a szűk ülésből. Továbbsétálva a néző kissé meglepődhet, hogy a Szovjetuniót egy nem éppen reprezentatív, de annál izgalmasabb kétfedeles képviseli: egy I-152-es, melyet az öreg repülőgépek paradicsomában, Új-Zélandon újítottak fel. Mellette egy nála is apróbb masina: egy közelmúltban elkészített svéd Tummelisa biplán, melynek eredetijét ugyan 1920 és 1933 között gyártották, de azért még javában az első világháborús technológiát képviseli. Kissé arrább a korabeli Góliátokkal találkozhat, egymás mellett a Salis-alapítvány, valamint a Lufthansa Traditionsflug Ju 52-esei, majd a DC-3-as egyik katonai változata, egy C-53-as következik. A nagyvasak közé soroltak be egy holland-keletindiai felségjelzésű B-25-öst is, mely sohasem került éles bevetésre - viszont a bombatárában elhelyezett tartályokkal rengeteg élő halat szállított Latin-Amerikából az USA-ba a hatvanas években. Vele szemben egy Catalina, az amfíbián apró felirat tudatja, hogy a gép egyhuszada eladó, mindössze tizennyolcezer fontért. Persze, némileg kevesebbért is hozzá lehet jutni a géppel kapcsolatos élményekért: három fontért belülről is megtekinthető a kanadai gyártmányú egykori kutató-mentő. Ennél kicsivel többet kell leszurkolni, hogy a repülőnap legnagyobb masináját is megnézhesse belülről, bár még így is hosszú sor kígyózik a Memphis Belle nevű B-17-es előtt.

Miután végigsétált a gépek között, esetleg némi hiányérzete is támadhat. A korábbi évek egyik rendszeres szereplőjét, a Grumman F7F Tigercatet a Fighter Collection tulajdonosa azért adta el időközben, mert bevonták a többmotoros gépek vezetésére szóló szakszóját. Talán ennél is jobban fájhat, hogy a várt legnagyobb sztár nem ért ide. Korábban az Aranysasban is olvashatott róla, hogy Grönland jégtakarója alól kimentettek egy P-38-ast, melyet szépen felújítottak. Az immáron Glacier Girl (Gleccserlány) nevű Lightninggal 2007-ben újra megpróbáltak átkelni az Atlanti-óceánon, azonban ezúttal is sikertelenül: Labradorról felszállva az egyik motorból dőlni kezdett a hűtőfolyadék, így vissza kellett fordulnia.

Persze, a kérdés még mindig megvan: mit lehet kifőzni egy ilyen fantasztikus alapanyagból, hogy fog alakulni a délután repülőprogram? A műsort tematikus blokkokra osztották, melyet az idén még az időjárás is kegyibe fogadott. A kiadott brossúrában szereplő első program a nézők nagy részében óriási megütközést keltett: amire még sohasem volt példa, egy F-15E, egy MODERN!!! harci gép Duxford egén! Szentségtörés! Azonban el kell ismernie, hogy a Lakenheath-ből érkező Al Kennedy őrnagy, a hátsó ülésben Jack Stallworth századossal gyönyörűen repüli a kályhacsövet. A Seymour Johnson-i bemutatópilóták egy nagy sebességű áthúzásban szépen párafelhőbe burkolják a kályhacső szárnyait, majd néhány harcászati fogást mutatnak be. Megnézheti, hogy milyen elemekből épül fel egy mostanában ismét előtérbe került csapásmérési forma, a gépágyú alkalmazása. Aztán rácsodálkozhat, hogy milyen keményen rántják fel a gépet bombaoldás után. Majd megnyugodva konstatálhatja, hogy a szürke vasmadár eltűnik a légtérben, viszont néhány perc múlva megértheti, mit is keres itt egy gázturbinás vadász: errefelé ritka vegyes kötelék érkezik balról. A gyémánt alakzatot a P-39-es vezeti, jobbról-balról egy-egy Mustang, míg hátul a Strike Eagle laffog a légcsavarosok mögött. Ezt a meglehetősen látványos tisztelgő áthúzást még néhányszor megismétlik: minden meg vagy bocsátva. F-15 végleg távozik, a dugattyúsok szépen leszállnak, miközben a startra gurult kilenc Spitfire. Az egyik aztán beteg motorral visszapöfög, de a maradék nyolc nem repül rosszul. Kezdetnek öt gép oszlopban végrehajt egy félbukfenc-félorsót, majd a Merlin-motoros masinák hátul szépen gyártják a függőleges figurákat, miközben a griffonos változatok nagy sebességű áthúzásokat hajtanak végre. Nem rossz, de hamarosan kiderül, hogy ennél nagyobb kunsztok is elférnek a kumuluszokkal tarkított égen. A Spitek többsége leszáll, míg a Buchon, a spanyol Messzer koppig lépett oldalkormánnyal felszáll, hogy fordulóharcban mérkőzzön meg a fent maradt Spit XIV-essel. Vajon meglepődik-e bárki is azon, hogy a brit gép került ki győztesen a szimulált légiharcból? Viszont leszállásuk után továbbra is német gépek foglalják el a légteret: a két Ju 52-es, illetve egy Bücker 131-es. A két Tante-Ju vadászgépeket megszégyenítően fordulózik, pilótáik akár 75 fokig simán bedöntik az öreg hullámlemez-Jumbókat. Miközben fent a Jungmann füstölővel gyártja a műrepülő-figurákat, lent balettoznak a Junkersek, már startol is el egy elmebeteg csapat: négy piros-fehér Stearman biplán, a felső szárnyaikon állva egy-egy fiatal lány integet. A Guinot-csapat masinái dobálják a bufenceket, igazi kötelék módjára repülnek egymással szembe, még néhány negatív terhelésű figurát is bemutatnak - miközben a lányok táncolnak, integetnek a tetejükön. Az egyik tükörrepülésben még majdnem össze is tudnak kapaszkodni, fél méter sem hiányzik, hogy kezet szoríthassanak. A kettes számú szentségtörés után ismét kőkemény második világháborús madarak következnek, a két Corsair szoros géppárban gyártja a függőleges figurákat. A Grummanek már nem törik össze magukat ennyire, csak néhány gyors, enyhén bedöntött áthúzással kedveskednek a fotósoknak - igaz, az F4F és az F8F megjelenése között nem csak a típusjelzés száma, hanem a motorteljesítmény is megduplázódott, így téve reménytelenné a közös forgolódást. Furcsa trió következik, az Arrow Active II kétfedeles műrepülőgép, a Mew Gull, valamint egy Spit. A három masinát egy ember köti össze, a korábban már említett Alex Henshaw. Az Active az egyik első versenygépe volt a később legendássá vált berepülőpilótának, aki a háború alatt több mint háromezer Spitfire-t repült be. A néhány közös és szóló áthúzásból álló rövid tiszteletadás után ismét a háborúé a főszerep. A csendes-óceáni hadszíntérre a Mitchellből és az Airacobrából álló alkalmi kötelék forgolódása emlékeztet - megdöbbentő látni, ahogy a kétmotoros bombavető vadászokat megszégyenítően harcfordulózik. Az európai harcokat a B-17-es és egy Mustang idézi fel, a Memphis Belle egyik áthúzásában élethűen füstölő motorokkal szorítja össze a néző szívét. Könnyedebb szórakozás váltja fel nyitott bombatárral repülő többmotorosokat, a harmincas évek ezüst színű biplánjai következnek - igaz, az első napon csak az egyik Nimrodot sikerül beindítani. A kémek taxijaként szolgáló, az ellenséges vonalak mögött leszálló fekete Lysanderre is sor kerül, majd az erős szélben modellként, néhány tíz méteres nekifutással száll fel a Tummelisa. A fülkéjében ülő szőke hölgy - akinek a copfját látványosan cibálta a légcsavarszél a motorpróba alatt - jól láthatóan nem kezdő, megdöbbentően szűken fordulózgat a csöppséggel. Sokféle hangot lehetett idáig hallani, most azonban valami egészen új következik: az I-152-es merevítőhuzaljainak messzire hallatszó fütyülése. A többi, szintén felbecsülhetetlen értéket képviselő vadásszal ellentétben a vörös csillagos masinát nagyon keményen megcsavarja pilótája. Nagyon alacsonyan végrehajtott borzasztóan szűk fordulókban és bukfencekben, hatalmas csúsztatásokban gyönyörködhet a néző - a jellegzetes zaj mellett. Természetesen a következő gép sem kevésbé izgalmas. Míg szombaton a yeoviltoni repülőnapon jelent meg, addig vasárnap itt teszi tiszteletét az Anglia Csata Emlékraj Lancestere, amely idén a Ruhr Fantomja nevet, illetve az ennek megfelelő díszítést hordja. Ha már Yeovilton, a haditengerészek repülőnapja került szóba, itt az ideje a következő hordózfedélzeti blokknak: a hatalmas Skyraidert egy Sea Fury és egy késői Seafire kísér. Érdekes, gondolhatja, hogy a másik késői Spit-származékkal, a koaxiális PR.XIX-essel ellentétben a szintén Griffon-motoros, de buborékkabinos, nagysvancú XVII-es kimondottan szép gép, talán a legcsinosabb az összes Supermarine-vadász közül - bár ezen a példányon az elegáns tengerész-szürke festés is segít kihangsúlyozni a letisztult vonalakat. Az utolsó dugattyús harci gépek után jóval szerényebb teljesítményű masinák, 1940 két francia vadásza következik. A Morane és a Curtiss egymás mellett, de egymástól függetlenül műrepül: ahogy az egyik befejezi a figurákat, jobbra lelép, miközben balról jön be a másik, majd cserélnek. Startra gurul egy Staggerwing, egy kétfedeles, de már zárt kabinos és behúzható futóműves könnyű gép a harmincas évekből, a mai biz-jetek korabeli megfelelője. Ahogy a pilóta ráadja a gázt, látványosan csavarodik és remeg a csővázas farokrész, felidézve a földön maradt P-40-es reggeli motorpróbáját. A köhögő motorral érkező öreg vadász látványosan feszült neki a féktuskóknak, és vibrálásával ketrecbe zárt, de ugrásra kész ragadozó képét mutatta be. A sárga biplán után egy masszívabb masina érkezik, a norvég Dakota. Ki hitte volna, hogy egy ekkora masinát is alaposan meg lehet csúsztatni! A bemutatók végére maradt az öt P-51-es műrepülése. Az alapkoncepció ugyanaz, mint a Spitfire-eké volt, vagyis míg a gépek egy része, egészen pontosan egy géppár függőleges figurákat gyárt a háttérben, addig a másik három nagy sebességgel, nagy bedöntéssel húz át a nézőkhöz közel. Érezhető azonban a különbség: a Mustangok pilótái általában a show-biznisz hazájából érkeztek, ezért egyrészt tényleg látványosan gyorsan húznak át, másrészt pont olyan szögben és távolságban, ahogy az a fotósoknak a legjobb. Nem véletlenül zárják ők a hagyományos programot.

Még javában tart a P-51-esek demója, amikor a startra gurul egy-kettő-három-sok-nagyon sok gép. Vagy húsz repülő járatja a motorját egymás mellett a füvön és a keskeny betoncsíkon, elöl a hordozófedélzeti masinák és a Griffon-Spitek, hátul a Merlinekkel és más gyengébb motorral felszereltek. Aztán gyors egymásutánban megindulnak, néhány másodperces időközökben végigszáguldva a pályán - néha apróbb zökkenőkkel, a Seafire eléggé kitörve, de végül mégis biztonságosan a levegőbe emelkednek. Aztán egy nagyra nőtt iskolakörön összerendeződnek, és egyetlen hatalmas kötelékben áthúznak a reptér fölött - huszonhat gép, huszonhat darabka történelem. Elmennek egy új körre, de hogy az ismételt átrepülésig se unatkozzunk, jobbról érkezik az F8F, és pilótája egy emlékezetes műrepüléssel bemutatja, miért is tartják ezt a gépet az egyik legjobb dugattyús vadásznak. Az elérhető legnagyobb motor, egy viszonylag apró sárkányban - hát, nem lendületből kell végeznie a bukfencet. Időközben csak a filmhíradóból ismert motordübörgéssel ismét megérkezik az olasz csoportos óceánrepülés parancsnokáról Balbónak elkeresztelt kötelék. Néhány gép kiválik belőle, elmegy leszállni, miközben a maradék ismét új körre áll, de addig is megint jön a Bearcat, hogy ismét leessenek az állak.

Aztán ahogy a gépek leszállnak, a néző észreveheti a produkció mögött álló embereket is. Rácsodálkozhat a kordon előtt nyitott dekkel elguruló gépek pilótáira. Hiszen ezek öreg emberek! Az Angliából, Amerikából, Franciaországból, Új-Zélandról, Németországból, Hollandiából, Svédországból, Norvégiából, Svájcból és Oroszországból érkező hajózók jó része bizony igencsak benne van a korban, néhány valószínűleg alig fiatalabb bő hatvan éves masinájánál. Láthatja közöttük a főszervező Stephen Greyt is, aki nem féltette sem magát, sem dollármilliókban mérhető Bearcatjét az 5 g-s fordulókban. Aztán eszébe juthatnak a gépek alatt dolgozó szerelők, akik hosszas bütykölés után a kezdés előtt egy órácskával tolták ki a világháborús csodát egy utolsó motorpróbára. Vagy a két kommentátor, az angol és a francia, akik két eltérő szemszögből látták a történelmet, és benne ezeknek a gépeknek a szerepét. Aztán ahogy az autója felé ballag, a többi nézővel együtt ő is megtapsolhatja a repülőnap rendezetten elvonuló fiatal önkénteseit - igen, itt van értéke a közjóért végzett munkának. A kijáratnál pedig felfigyelhet a hajlott korú Philip Grayre, ahogy a könyvét dedikálja. Előtte kis tábla, mellyel kikerüli a leggyakoribb kérdéseket: "Igen, én írtam ezt a könyvet. Igen, Lancastert vezettem. Igen, bombáztam Németországot. Röviden: ott voltam!". És igen, Duxfordba is el kell menni, és idézni kell Mr. Gray szavait: Ott voltam!

Az Aranysasban megjelent cikk másodközlése.