A jobbkormányos Tornadók földjén

Péntek délelőtt - Marham
Még valamikor tavaly merült fel a szigetországi kirándulás ötlete, amikor meghallottuk az első híreket a Királyi Légierő coltishalli támaszpontjának bezárásáról. Az izgalomra az adott okot, hogy a bázison a RAF kihalásra ítélt nagymacskái, az Európából 2007-ben végleg eltűnő Jaguarok állomásoztak. Előzetes érdeklődésünkre azonban azt a választ kaptuk a repülőtér sajtósától, hogy a hátralévő néhány hónapjukban inkább a helyi média számára szeretnének riportkészítési lehetőséget biztosítani, a külföldi újságokkal már nem igazán tudnak foglalkozni. Sebaj, gondoltuk, ugyanis mivel egyértelműen Coltishall volt Anglia legjobban fényképezhető repülőtere, ezért úgy döntöttünk, hogy a kivonás napján rendezett parádéra még úgy is érdemes elmenni, hogy azt csak a kerítéstől nézhetjük végig. De ha már úgyis a térségben leszünk, engedélyt kértünk a Királyi Légierő marhami támaszpontjának megtekintésére. Az előzetes egyeztetések során a 39. repülőszázadot jelöltük meg a látogatás célpontjaként, ugyanis ez évre tervezett kivonásukig már csak itt szolgálnak a RAF Canberra PR.9-es felderítőgépei. Az utolsó két gép azonban egyrészt éppen a Közép-Keleten teljesíti utolsó bevetéseit, másrészt pedig a stratégiai felderítésről senki sem nyilatkozik szívesen, így végül a négy marhami Torando-század egyikénél, a XIII-nál látták szívesen stábunk. A brit légierő hét elsővonalbeli, Tornado GR.4-essel felszerelt repülőszázadának mindegyike az alap csapásmérő feladat ellátása mellett egy-egy további feladatkör betöltésére specializált. A hajók elleni támadások elsősorban a Lossiemouth-ban állomásozó egységek dolga, míg a marhami századok közül kettő (a IX. és a 31.) az ellenséges légvédelem lefogására helyezi a hangsúlyt, a másik kettő (a II. és a XIII.) pedig a hadműveleti-harcászati felderítésre "állt rá" - így a canberrás alakulattal együtt itt koncentrálódik a RAF hagyományos felderítő ereje.

A meteorológiai előrejelzés miatt kicsit aggódva érkeztünk pénteken reggel Angliába, azonban ez szerencsére pontosan olyan megbízható volt, amennyire lenni szokott - az egész hétvégére tervezett borult, esős idő helyett gyönyörű, hidegfront utáni napsütés várt a stanstedi repülőtéren. A gépünk sem késett, így két órával később, a jobbkormányos forgalommal alaposan megküzdve pontosan a megadott időben jelentkeztünk a bázis kapujánál. Itt már várt minket kísérőnk, aki beosztása szerint a repülőtér "Közösségi Kapcsolatokért Felelős Tisztje". A biztonsági ellenőrzés és a fényképes ideiglenes belépők elkészülte után már robogtunk is a XIII. század épülete felé, miközben ismertették a látogatás programját. A század rövid bemutatása után ebéd, majd megtekinthetjük az egyik gépüket a hangárban. Pont. Repülésről szó sem volt, ami kissé szűkebbre húzta a mosolyt az arcunkon. Szinte fel sem ocsúdhattunk, máris ott voltunk a tizenhármasok épületénél. Itt szívélyesen üdvözölt a századparancsnok helyettese, Gordon Carr őrnagy, és elnézésünket kérte, hogy maga a főnök nem lehet jelen, de éppen Londonba szólította a kötelesség. Majd tovább exkuzálta magát, ugyanis a század éppen költözött a repülőtér egyik feléről a másikra, emiatt nem volt aznap repülés. Ezt már az eligazító helyiségben tudtuk meg, ahol röviden ismertette az egység történetét és feladatait, mely során számos olyan érdekességet tudhattunk meg, melyek nem szerepeltek a RAF felderítő Tornadóiról szóló, magazinunk decemberi számában megjelent cikkben. Az alakulatot 91 éve, 1915 első napjaiban hozták létre, így BE.2-es és RE.8-as felderítő-bombázóikkal derekasan kivették a részüket a Nagy háborúból. Ők használták először a rádiót a tüzérségi tűz helyesbítésére, úttörő szerepet játszottak a zárt kötelében végzett bombavetés, illetve az éjszakai felderítőrepülés kialakításában. Itt bontogatta szárnyait az angolok leghíresebb ásza, Albert Ball, aki rövid élete során 44 német gépet lőtt le. A második világégés során elsősorban bombázó bevetéseket teljesítettek, eleinte Westland Lysandereikkel, majd Bristol Blenheimeikkel, Lockheed Venturáikkal, Martin Baltimore-jaikkal és Douglas Bostonjaikkal, Franciaországban és a Földközi-tenger medencéjében. A háború után visszatértek a harcászati felderítéshez, a dugattyús Mosquitok után áttérve kamerákkal felfegyverzett Meteorokra. A Közel-Keleten és Afrikában tevékenykedő egység már Canberrákat használt 1956-ban, a Szuezi-válság kitörésekor. A rövid háború során ők szenvedték el a Királyi Légierő egyetlen veszteségét, amikor az egyik, Ciprusról felszálló gépüket Szíria fölött egy vadászgép lelőtte. A hangsebesség feletti korszak 1990-ben köszöntött be, az angol szokásoknak megfelelően időnként feloszlatott, majd később újjáalakított századot ekkor szerelték fel Tornado GR.1A-kkal - éppen időben ahhoz, hogy egy év múlva részt vegyenek az Öböl-háborúban. A csapásmérő repülések mellett bevetéseik többségét a felderítő feladatok tették ki, és a többi géppel ellentétben ők a háború során végig mélyrepülésben maradtak, úgy keresték éjszakánként az iraki rakétaindítókat, kiérdemelve a "Scud-vadászok" becenevet. A következő, 2003-as Öböl-háború során már a korszerűsített GR.4A változatú Tornadókkal került bevetésre hat gépszemélyzet a tizenhármasoktól. Ekkor ismét nagy hangsúlyt helyeztek a Scudok elpusztítására, méghozzá azzal a szigorítással, hogy az összes aktív indítójárművet legkésőbb tíz perccel felbukkanásuk után meg kellett semmisíteni. Mivel azonban az akkoriban uralkodó időjárás miatt az amerikaiak által alkalmazott közepes magasságokról lehetetlen volt ezek felderítése és biztos azonosítása, ismét jöttek a mélyrepülésben száguldó Tornadók. A célkörzetet a TIALD lézeres célmegjelölő konténer kamerájával vizsgálták át, majd az esetleges célpont koordinátáinak meghatározása után jött az azonosítás a lényegesen pontosabb képet biztosító, ám jóval kisebb területet látó beépített infravörös szenzorral. Az átlagosan közel hat órás, mélyrepülésben végrehajtott bevetések során azonban egyetlen rakétaindítót sem tudtak azonosítani, ugyanis azokat nem vetették be - igaz, az első éjszakán az egyik autópálya-felüljáró alatt felfedeztek egy "Scudnak látszó tárgyat", de a biztos azonosítás elmaradt, ugyanis a következő rácsapás előtt a Tornadónak haza kellett térnie üzemanyaghiány miatt. Mikor vendéglátónkat ezekről a bevetésekről kérdeztem, sajnálkozva mondta, hogy ő nem vett részt ilyenben, a századparancsnok pedig pont azért van Londonban, hogy az ilyen tapasztalatiról számoljon be egy konferencián.

Napjainkban a század 24 hajózóval, vagyis 12 személyzettel rendelkezik, a gépeket mintegy 140 műszaki szolgálja ki. A felderítő adatokat kiértékelő személyzeteket a közelmúltban vonták össze a másik két felderítő egységével, így ők már nem a századhoz tartoznak. Tizenkét géppel rendelkeznek, ezek között egyaránt megtalálható csapásmérésre optimalizált GR.4 és felderítő GR.4A. Mint kiderült, a felderítésen kívül van még egy specialitása az alakulatnak, mégpedig a csapatok közvetlen támogatása. Ilyen jellegű bevetéseket már a Telic hadműveletben, vagyis a 2003-as Öböl-háborúban is repültek, és azóta is az ő feladatuk ezeknek az eljárásoknak a tökéletesítése a típussal. Érdekes volt meghallgatni az őrnagy véleményét a típusról, az alkalmazott eszközökről. Noha gépe nem visz el annyi bombaterhet, mint egy F-15E, de az eleve csapásmérőnek kifejlesztett Tornado nagy felületi terhelése miatt nagyon stabil a fegyverek alkalmazásakor. "Régivágású bombázógépével" nem szívesen keveredne fordulóharcba egy modern vadászgéppel, azonban rendkívül kis magasságú, nagy sebességű repülésével, korszerű besugárzásjelzőjével és nagyteljesítményű ellentevékenység-gondolájával "meg tudják nehezíteni az elfogók dolgát". Míg a GR.1-eken még csak a terepkövető radart tudták segítségül hívni a mélyrepülés során, napjainkban már rendelkezésre áll a beépített infravörös kamera (FLIR), illetve az éjjellátó szemüveg is, így mindig éppen a feladatnak megfelelő szenzort tudják használni. A függesztett fegyverzetek sorában továbbra is megtalálhatók a hagyományos, nem irányított 454 kg-os bombák, de általában a lézeres- illetve kombinált lézeres-műholdas vezérlésű Paveway II-esekkel és III-asokkal támogatták a csapatokat az Öböl-háborúban - ezek egy része betonnal töltött, robbanótöltet nélküli gyakorlóbomba volt, a járulékos károk csökkentése érdekében. Elismeréssel szólt a Hellfire aktív radarvezérlésű brit változatáról, a nagysebességű gépek számára kifejlesztett Brimstone-ról, melyet még a hidegháború végén, a tömegesen támadó szovjet páncélosok ellen fejlesztettek ki. Még nagyobb elégedettséggel beszélt a Storm Shadow robotrepülőgépről, úgy tűnik, hogy az ellenséges légvédelem hatósugarán kívülről indítható, nagy pontosságú fegyver beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mivel a tizenhármasok nem a légvédelem lefogására specializáltak, ezért csak futólag mutatta be a különleges brit radar elleni rakétát, az ALARM-ot, mivel a cél elveszítése esetén nagy magasságba emelkedő, majd onnan ejtőernyőn lassan ereszkedve ismét működő radart kereső fegyverből ők csak két példányt szoktak magukkal vinni, önvédelmi célokra. Ezekhez hasonló módon, a szárny alatti póttartály pilonjának oldalára szokták függeszteni a Sidewinder légiharc-rakétákat, melyeket valószínűleg elsősorban az ellenséges vadászgép elijesztésére szánnak - a vadászgépek elől a Tornadók igyekeznek inkább kis magasságban eliszkolni. Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy vendéglátónk csak a .saját lovát dicsérte., azonban erről szó sem volt, mint az a felderítőrendszerek ismertetésénél kiderült. A folyamatosan tökéletesített TIALD célmegjelölő konténerről megtudhattuk, hogy kitűnő eszköz akkor, ha tudják, pontosan hol van a célpont, azonban felderítésre nem annyira megfelelő, mint mondjuk a Sniper vagy a legújabb Litening gondolák - igaz, mégis ezt használták a Scudok felderítésére, hiszen a katona azzal harcol, amije van. Meglepő volt hallani, hogy a Tornado GR.4A-k beépítette felderítőrendszerét, a TIRRS-t már nem alkalmazzák, a három (egy lefelé- és két oldalra tekintő) infravörös szenzorból álló, mélyrepülésben hatásos rendszer használatával a közelmúltban felhagytak. Arról azonban nincsen szó, hogy az eszközt kiépítsék, és helyére visszakerüljön az "alap" GR.4-esek 27 mm-es Mauser gépágyúja, amely egyébként "meglehetősen hatékony" fegyver. Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy a TIRRS-nek jelenleg nincsen igazán utódja. A hatalmas méretű high-tech RAPTOR gondola, melyből nyolc darabot rendelt a RAF, még nem áll a helyzet magaslatán - serényen és kitartóan dolgozik benne Gremlin, a repülőgépek gonosz manója, aki az angol hajózók szerint ma már nem csak csöveket, drótköteleket és más mechanikát tud összekuszálni, de az utóbbi években szoftvert hackkelni is megtanult. A konténer problémáival elsősorban a II. század küzd, a XIII-asok jelenleg inkább a Jaguarokról örökölt Digital Joint Reconnaissance Podot (digitális egyesített felderítőgondola) használják - amely a zengzetes hangzású neve ellenére egyszerű, hagyományos konténer, adatátviteli lehetőség nélkül. A kiképzési feladatok ellátására azonban ebből sincsen elég, ugyanis a meglévő eszközök nagy részét az Öböl-térségében állomásozó gépek használják. Ennek következményeként a személyzetek jártassága pillanatnyilag kissé hanyatlik a felderítőbevetések terén, azonban Carr őrnagy szerint ez jelenleg még könnyen visszaszerezhető - már csak azért is, mert a csapásmérő és a felderítő bevetések nem nagyon térnek el egymástól. A századparancsok-helyettes ismertetője a jelenlegi bevetéseikkel ért véget. A Telic hadművelet vége óta állandóan az Öböl-térségében állomásozik a Királyi Légierő hat csapásmérő Torandója. A személyzeteket kéthónapos rotációval biztosítja a hét század valamelyike, így mindegyik alakulatra tizennégyhavonta kerül sor. Amennyiben nincsen határozott brit igény, akkor amerikai parancsnokság alatt dolgoznak, de a RAF Harcérintkezési Szabályzatának megfelelően. Ez sokkal szigorúbb, mint a legnagyobb szövetségesüké, pontosabb célazonosítást követel meg - röviden összefoglalva a britek ritkábban nyitnak tüzet, mint az amerikaiak. Ahhoz azonban, hogy ezt biztosan megtehessék, otthon hagyták a GR.4A-kat: a feladatok ellátáshoz szükségük van a GR.4-esek gépágyújára. Elsősorban a csapatok közvetlen támogatása a feladatuk, igény szerint, vagyis a térségben járőröző, levegőben várakozó gép hívásra siet a szorult helyzetben levő földiek megsegítésére. Az esetek nagy részében szerencsére elég az elrettentő erő megmutatása, vagyis utánégetővel, kis magasságban elhúzni az irakiak felett, de persze rendszeresen sor kerül az éles fegyverek alkalmazására is.

Az egység ismertetése után az egyik navigátor bemutatta a bevetéstervező szoftver használatát a gyakorlatban. A képernyő első ránézésre olyan volt, mint egy jobb repülésszimulátor kezdő képe: Közép-Anglia térképére berajzolva néhány, folytonos vonalakkal összekötött pont, melyek Marhamból indultak ki és oda is futottak be. Azonban mindegyik pontra rákattintva megadható a tervezett érkezési idő, aminek - és még sok minden másnak - figyelembevételével a rendszer azonnal számolja az összes szakaszra a gép szükséges sebességét, a pillanatnyi tüzelőanyag-fogyasztást, a gépsúlyt, stb. A pontok természetesen egy mozdulattal odébbhelyezhetők, és a térképen hasonló egyszerűséggel lehet léptéket váltani, jóformán addig, hogy merre is nyílik a kocsma hátsó ajtaja. A térkép helyett megjeleníthető az adott hely műholdképe is, hogy könnyebbé tegye mind a tervezést, mind a végrehajtást. A bemutatott bevetés egy szimulált ALARM-támadással kezdődött a RAF spadeadami lőterén. Ezen a helyen számos szovjet eredetű, működőképes légvédelmi eszközt helyeztek el, hogy a valóságos harci helyzetet a lehető legjobban megközelítő körülményeket hozzanak létre a hajózók gyakorlására. A légvédelem leküzdése után ezúttal lézervezérlésű bombákkal kellett megsemmisíteni a kiszemelt célpontot - és mindezt a csapásmérőktől elvárt öt másodperces pontossággal! Az útvonalrepülések terveit a navigátor készíti el, míg magát a támadásét a pilóta, kivéve, ha az előbbinek nincsen speciális, szakértői szintű kiképzése az adott fegyver alkalmazásából. Miután elkészült a teljes terv, pontról pontra végigmennek rajta, és a bevetés sikeres szimulációja után írják ki olyan adathordozóra, amit be tudnak tölteni a Tornado fedélzeti számítógépébe. A legtöbb olyan térség térképe megvan megfelelően feldolgozva, ahol felbukkanhatnak a vadászbombázók külföldi gyakorlataik során - egy Alt+Tab után egyszer csak ott virított a képernyőn Budapest.

A rövid, de nagyon látványos bemutató után még megtekintettük a Telic hadművelet során hősi halált halt társaik emlékművét a századépület előtt. Mint arra olvasóink emlékezhetnek, Kevin Main és David Williams századosok Tornadóját 2003. március 23-án egy amerikai Patriot üteg rakétája találta el. A katasztrófa elsődleges oka a brit gép saját-ellenség jeladójának meghibásodása volt, de a légvédelmisek is kissé idegesebbek voltak a kelleténél, nem sokat vártak a piros gomb megnyomásával.

A rövid megemlékezés után a tiszti étkezde felé vettük az irányunkat. Ekkor állt csak módunkban rácsodálkozni, hogy az egész támaszpont mennyire kultúrált kialakítású. Alacsony, otthonos téglaépületek, a híres angol gyep, árnyas fák, rend és tisztaság mindenütt - mintha csak egy elit golf-klubban járnánk, nem pedig egy katonai repülőtéren. A hasonlatosság lehet, hogy nem véletlen, ugyanis a támaszpont még golfpályával is rendelkezik. Nem egy repülőtéren megfordultunk már szanaszét a világban, de ennyire barátságossal még nem találkoztunk. Az étkezdében a kötelező angol időjárás után természetesen hamar visszakanyarodtunk eredeti témánkhoz, vagyis a század életéhez. Jött a kihagyhatatlan kérdés a levegőben töltött időről. Az éves kiképzési terv teljesítéséhez minden hajózónak legalább 200 órát kell repülnie - és ehhez jön még hozzá a bevetések ideje. Carr őrnagy hat hét alatt 122 órát teljesített Irak fölött. A gyakorlórepülések mintegy 30-40 százaléka felderítő bevetés, bár a TIRRS rendszer kivonásáig a csapásmérő feladatok megfelelő fázisaiban is rendszeresen be-bekapcsolták azt. Majdnem minden hétköznap repülnek, legrosszabb esetben a szimulátoron, és néhány havonta tartanak egy rövid, egy-két hetes éjszakai kurzust, hogy gyakorolják az éjjellátó szemüvegek használatát, ugyanis az egy "trükkös dolog", amit meglehetősen nehéz megszokni.

Az ebéd után gurultunk át a repülőtér túloldalára, a gépekhez. A műszakiak épületei között zsákmányolt légvédelmi eszközökkel díszítették a bázist, többek között egy homokszínű, iraki eredetű ZSzU-23 Silkával is. Egyenesen az egyik megerősített fedezékhez hajtottunk, ahol a század két gépe, egy-egy GR.4-es és GR.4A állt, különböző mértékben kinyitogatva. Az egyik sárkányos mérnök bemutatta a felderítőgépet - érdekes, hogy itt nincsen összevonva a sárkány-hajtóműves szakág. Többek között hallhattunk egy pár szót az orr alatti három szenzorról (FLIR, a TIRRS infravörös letapogatója, illetve a lézeres távolságmérő és jelkereső), megmutatta a BOZ dipólszóró konténert, ami automatikusan a fenyegetés hullámhosszának megfelelő méretű dipólt bocsát ki, és a többi apróság mellett a gép diagnosztikai ellenőrző paneljét. Ez a jobb oldali futóműakna előtt található, a megfelelő szerelékfedél lenyitása után válik láthatóvá a kilencven apró piros lámpa, mely mindegyike egy-egy hibakódot jelöl. A gyors azonosítás kedvéért a szerelékfedél belső falára erősítették fel a kis kártyákat, melyeken a kódok magyarázata szerepel. Ugyan nem egy divatos laptopos-ezredfordulós high-tech eszköz, de jó példája annak, hogy egy egyszerű megoldás is lehet jól használható. Noha a hetvenes évek technikáját képviselő, meglehetősen bonyolult géppel elég sok dolguk van, még a legrosszabb napokon is legalább 8-9 darab üzemképes a tizenkettőből.

A gép rövid ismertetése után megkértek, hogy győződjünk meg, semmi sem eshet ki a zsebünkből, majd nyugodtan üljünk be a kabinba. Ez eleve nem hangzott rosszul, de ami ez után következett, az felülmúlta várakozásainkat: Matt Barker pilóta és Lee Webster navigátor századosok az utolsó kapcsolóig bemutatták a két fülkét, ismét számos olyan részlettel gazdagítva tudásunkat, melyet nem lehet egy típuskönyvből megszerezni. A hátsó kabin képét három nagyobb és egy kisebb képernyő uralja, analóg műszerből mindössze három darab kapott helyet: sebességmérő, magasságmérő és műhorizont. Ennél többre nincs is szükség, ugyanis a navigátor még alapvető repülőkiképzésben sem részesül, és kormányszervei sincsenek - az ő joystickje csak a navigációs- és fegyverrendszerek kiszolgálására használható. Webster százados személy szerint a jobb képernyőn szereti megjeleníteni a navigációval kapcsolatos adatokat, míg a balon a fegyverrendszerekkel kapcsolatos információkat - a középső képernyő csak a radart szolgálja ki. Kérdésemre elmondta, hogy elvileg a RAPTOR konténer képét azonnal meg lehet jeleníteni a kabinban, neki azonban erre még nem volt módja - fiatal hajózóként mindössze öt hónapja van az egységnél, és még nem repült a nagyméretű felderítőgondolával. A lézervezérlésű bombákról elmesélte, hogy nem szeretik azt egyenes, vízszintes repülésből oldani, mert pontosan a cél felett áthaladva a TIALD gondola képe hirtelen a feje tetejére áll, és ez nagyon megnehezíti a rávezetést. Ehelyett vagy a bombák oldása után elfordulnak a céltól, vagy pedig zuhanórepülés során alkalmazzák azokat, ami szintén nagy terhelést ró a hátsó ülésben helyet foglalóra - ekkor ugyanis magát a célzást a pilóta hajtja végre, és a navigátornak már a zuhanás közben kell átvennie a célravezetést, ami egy kicsit "sűrű". A hagyományos, irányítatlan bombák alkalmazását is gyakorolják, ezekhez van például egy olyan kapcsolójuk, amellyel beállíthatja, hogy négy fegyver oldása esetén az első találja-e el a célt, és a többi jöjjön hosszúra, vagy a második és a harmadik robbanótöltet fogja villába a megsemmisítendő objektumot. A beépített rádiónak van egy kellemes plusz szolgáltatása: a hosszú iraki bevetések unalmas szakaszaiban ezen hallgathatták a CNN híreit. A navigátor a repülés során folyamatosan ellenőrzi a pilótát, hogy pontosan a számított paramétereknek megfelelően repül-e, vagyis hogy pontosan a tervezett időben érkezzenek a cél fölé. Felszállás közben igazából egyetlen egy dolga van: gond esetén a függesztmények azonnali vészleoldása. A kérdésemre, hogy a méregdrága felderítőgondolákat is ledobhatja-e, annyit válaszolt: "Igen, de ez nem igazán ajánlott."

Az első ülés már sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus harcigépre, itt mindössze egy multifunkciós képernyő található. Barker százados személy szerint ezen a térképet szereti megjeleníteni, míg az előretekintő infravörös kamera képét ő a szemmagasságú kijelzőre (HUD) szokta kitenni az éjszakai repülés során. A terepkövető radarról megtudtuk, hogy elvileg 200 lábig (61 méterig) szabad vele lemenni, de állítólag Kanadában elő szokott fordulni 150 láb (45 méter) is, de ő még véletlenül sem tenne ilyen szabályellenes dolgot.

Noha a gép 7,5 g-re van korlátozva, üresen csak 6 g-ig szokták húzni, függesztményekkel terhelve pedig 3,8-ig. Végül elmondta, hogy miért is szereti a Tornadót: kis magasságon nagyon lehet vele repeszteni, és bőven van benne erő.

Az egyórás típusátképzés után már csak arra maradt időnk, hogy néhány képet készítsünk a boxban álló két gépről, majd a fényképezési szempontból meglehetősen eredménytelen, ám minden egyéb tekintetben határozottan érdekes látogatás a tervezett időben, délután háromkor véget is ért.

Az Aranysas 2006 júniusi száma nyomán

show english summary of Base visit at RAF Marham