Foghíjas óriás

Röviddel megnyitása után nyilvánvalóvá vált, hogy a washingtoni Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeum belvárosi épülete nagyon szűkös, ott csak a rendelkezésre álló gépanyag mintegy tizedének jutott hely. Ennek megfelelően már a nyolcvanas évek elején megkezdték egy új múzeum tervezését.

Az új kiállítás elkészítését azonban nagy mértékben nehezítette, hogy az Egyesült Államok kormányzata nem kívánta azt anyagilag támogatni, így szponzorokkal kellett a munkálatokat megfinanszíroztatni. A 311 millió dolláros beruházás mintegy ötödét, 65 millió dollárt egyetlen ember ajándékozta magánvagyonából az intézménynek. Így az amerikai szokásoknak megfelelően az egész komplexumot a nagylelkű szponzor után keresztelték el, Steven F. Udvar-Hazy Centernek - a legnagyobb repülőgép-lízingelő cég, a Malév gépeit is finanszírozó ILFC elnöke eredetileg Udvarházy Istvánként látta meg a napvilágot Magyarországon.

Az új csarnokot Washington Dulles repülőtere mellett húzták fel, hogy a nagyobb gépeket is könnyen fogadni tudják - bár valószínűleg itt a telekárak is meglehetősen alacsonyak voltak. Az épületbe belépve először biztonsági ellenőrzésen kell átesni, majd mellbevágó látvány fogad, ahogy belépünk a gigantikus csarnok egyik galériáján át. Alattunk, orrával felénk egy SR-71-es áll a földszinten, mögötte az Enterprise űrsikló, mellettünk jobbról-balról egy-egy P-40-es és F4U Corsair lóg szemmagasságban, néhány méterre tőlünk. A belvárosi gyűjtemény visszafogottságával szemben itt a szerénységet elsőként iktatták ki a tervezés szempontjai közül.

Mit is rejt a hatalmas, 300 méter hosszú, 30 méter (tíz emeletnyi) magas csarnok, melyben még egy Boeing 707-es is szinte elveszik? A bejárattól jobbra a második világháború utáni katonai gépek állnak, a túloldalon pedig a nagy világégés technikája látható. Ezek mögött, a terem bal oldali végében kaptak helyet a nagyobb polgári gépek és a helikopterek, míg a tetőszerkezetre függesztett drótköteleken több tucatnyi kisebb súlyú gép lóg - már ha egy Grumman Hellcatet könnyű gépnek lehet nevezni.

A tervek szerint mintegy kétszáz repülőgépet fog tartalmazni a kiállítás, mely a Wright fivérek repülésének századik évfordulóján fogadta első látogatóit - de a megnyitó után egy évvel is még csak a fele látható a tervezett mennyiségnek. Nagyon éles az ellentét a belvárosi gyűjteménnyel - itt rengeteg eredeti repülőeszköz látható, azonban azok tételes bemutatásán kívül szinte semmilyen háttérinformációhoz nem jut az érdeklődő. Az egyik lépcső alatt ugyan kiállítottak számos repülőgépmotort, de itt vége is szakad a specializált bemutatóknak, a repüléselmélet, vagy a repülés történetének bemutatására eddig nem jutott a rendezőknek energiájuk - bár a csarnokban álló üres vitrinek tanúsága szerint ez még változni fog.

A legkorábbi gépeket a hatalmas csarnok talán egyetlen sötétebb szegletében állították ki, az elmaradhatatlan szuvenírbolttal szemben. A katonai gépek közül látható itt az amerikai hadsereg egyik legelső felderítőgépe, még az első világháború előttről. A tolómotoros lélekvesztőhöz viszonyítva sokkal bizalomgerjesztőbbek az 1914-18 között harcolt, nagy sorozatban gyártott gépek. Kiállították a Caudron G.IV-es felderítő-könnyűbombázó egyik példányát - szokatlan, hogy egy kétmotoros gép esetében csak burkolatlan rácsszerkezet tartja a farokrészt. Szintén francia konstrukció a Nieuport 28-as, az egymotoros vadászgépet nagyobb mennyiségben alkalmazták az Európában harcoló amerikai repülők. A mellette álló SPAD első ránézésre kicsit furcsának tűnik, de aztán hamar rájöhetünk, hogy ez nem a megszokott vadászgép, hanem egy kétüléses felderítő SPAD XIV-es, méghozzá nem is akárkié. Ezzel a példánnyal járt bevetésre a későbbi Mitchell tábornok, akiről a második világháborús B-25-öst elkeresztelték - és aki a korszerű légierők megteremtésének egyik fontos alakja volt. Már a húszas éveket képviseli egy Boeing FB-5 kétfedeles vadászgép, egyike a korai hordozófedélzeti gépeknek. A típusból összesen huszonhét darabot adtak át, melyek csak három éven át álltak hadrendben - nem egyedülálló .sikertörténete. a kornak.

A második világháború előtti időszakból érdemes néhány polgári gépet is megemlíteni. Az időszak egyik kiemelkedő alakja volt Wiley Post, aki az itt kiállított Lockheed Vegával kétszer is rekordidő alatt kerülte meg a Földet. Míg 1931-ben nyolc, 1933-ban már csak hét napra volt erre szüksége - a bolygónk első megkerüléséhez alig hét évvel korábban még 175 nap kellett! A félszemű Post figyelme ezt követően a magaslégköri repülés felé fordult. Mivel a Winnie Mae nevű Vegát nem lehetett túlnyomásossá alakítani, ezért a pilóta elkészíttette az egyik első túlnyomásos szkafandert, és különleges futóművel szereltette fel a gépét, melyet a felszállás után le tudott dobni, így megszabadult a felesleges súlytól és légellenállástól - a törzs alá szerelt csúszótalpon fejezve be a leszállást. Az előkészületek meg is hozták az eredményeket, 1935-ben a sztratoszférikus légáramba, a jetstreambe emelkedve sikerült Kaliforniából Clevelandbe repülnie, többször is tartva az akkor fantasztikus 550 km/h föld feletti sebességet.

Mivel a fizető utasokat mégsem lehet túlnyomásos ruhába ültetni, ezért a Boeing - elsőként - kidolgozta a hermetikus kabinnal felszerelt Boeing 307 Stratocruisert. A négymotoros gépből csak tíz darab készült el a második világháború kitörése miatt, a B-17C szárnyaival és farokrészével. Miután a Boeing befejezte az itt kiállított példány felújítását, a múzeumba átrepüléskor a gép meghibásodott, és egy tó vizére kényszerleszállt, de szerencsére nem sérült meg súlyosan, így sikerült újra repülőképes állapotba hozni.

A második világégés technikáját bemutató blokkot könnyű gyakorló- és egyéb kisegítő repülőgépek nyitják meg. A haditengerészeti légierő iskolagépét elnézve kicsit furcsa, hogy a háború után már hadrendbe állították az első sugárhajtóműves hordozófedélzeti vadászgépeket, mikor még ez kétfedeles, nyitott kabinos sárga hidroplán fogadta a zöldfülű akadémistákat. Egy másik könnyű vízirepülőgép is látható, amelyik azonban tevékenyen kivette a részét a harcokból. A USS Indiana csatahajón szolgáló Vought Kingfisher pilótája, Batten hadnagy 1944-ben a tüzet okádó ellenséges partvédő ütegektől mindössze egy kilométerre szállt le, hogy kimentsen két vízbe zuhant amerikai hajózót.

Természetesen vadászgépek is láthatók. A P-47-es egy gyakorlóegységnél töltötte a háborút, míg a bejáratnál kiállított, amerikai felségjelzésű Warhawk valójában a Kanadai Királyi Légierőben szolgált, hasonlóan békés feladatkörben. Noha a gyűjtemény P-38-asa sem ütközött meg ellenséges gépekkel, az előzőknél izgalmasabb történettel büszkélkedhet: Daytonban, egy kísérleti alakulatnál módosítgatták össze-vissza. Az egyik próbarepülés során felrobbant a jobb motorja, de a berepülőpilóta sikeresen leszállt az egymotorossá vált géppel, ami a személyét ismerve egyáltalán nem meglepő: Bong őrnagy, a legsikeresebb amerikai vadászpilóta mind a negyven légigyőzelmét korábban ezen a típuson szerezte.

Szárazföldi társaikhoz hasonlóan a Corsair és a Hellcat sem került bevetésre a japánok ellen, bár ez utóbbi került igazán meleg helyzetbe is - a távirányított célgéppé alakított Grumman-vadász 1946-ban a Bikini-szigetek fölött mérte a korai atomrobbantások radioaktív sugárzását. A nukleáris fegyverek alkalmazásával kapcsolatos tárgyi emlékek sorában azonban nem ez a gép a legfontosabb, hanem maga az Enola Gay, vagyis az a B-29-es, amelyikről ledobták a Hirosimát elpusztító atombombát. Ez az egyetlen repülő a csarnokban, melyet állványokra helyezve magasan a többiek fölé emeltek, ezzel is kihangsúlyozva az amerikai hatalom szimbólumát.

Míg a kiállításon általában meglehetősen szerény szerepet kaptak a külföldi gépek, addig a második világháború időszakából több idegen vasmadár is látható. A szövetséges gépeket egy Hawker Hurricane és egy Westland Lysander képviseli, ez utóbbi fekete színével az ellenséges vonalak mögötti titkos bevetésekre emlékeztet - végre egy gép, melynél helyesen fordítható magyarra a "spyplane" szó, mint kémrepülőgép.

A négy kiállított japán zsákmánygép mindegyike ritkaság a javából. Ezek közül a Ki-45-ös kétmotoros vadászgépnek csak a törzse látható, de a többiek teljesen hiánytalanok. Zéró helyett egy N1K2-J képviseli az egymotoros vadászgépeket, ez talán az egyetlen sikeres szárazföldi vadász, melyet egy hidroplánból fejlesztettek ki. Az Ohka öngyilkos gépből több is látható a különböző múzeumok gyűjteményeiben, azonban itt büszkén olvasható a táblán, hogy ez az egyetlen gázturbinás meghajtású példány. A két gép között álló egymotoros hidroplánról elsőre nem is látszik, hogy méltó társa a B-29-eseknek és a Lancastereknek - ugyanis ezt is stratégiai célok elpusztítására fejlesztették ki. Az M6A1 Seiran jelzésű gépet korának legnagyobb tengeralattjáróival tervezték a cél közelébe juttatni, és már folytak is az előkészületek a Panama-csatorna zsilipjeinek megsemmisítésére, amikor vége szakadt a háborúnak. Német gépből kicsit szerényebb a felhozatal, bár az itt kiállított FW 190F-8-as számunkra azért is érdekes, mert valószínűleg Magyarország fölött is harcolt, az SG 2 kötelékében. Mellette áll az egyik legharmonikusabb vonalú harci gép, melyet valaha is készítettek, az Arado Ar 234 egyetlen megmaradt példánya. A sugárhajtóműves bombázót Norvégiában ejtették zsákmányul a szövetséges csapatok, majd 1946 októberéig folyt a kiértékelés Amerikában. Sajnos, a múzeum Dornier Do 335-öse nem kapott helyet a kiállításon, a Németországban szépen felújított gép továbbra is a közeli restauráló-tároló komplexum foglya marad.

Látható két érdekes, polgárivá alakított vadászgép is. A piros P-51C szárnyát a háború után üzemanyag befogadására építették át, nagytávolságú repülésekhez. Számos sebességi repülés után 1951-ben a géppel Charles F. Blair Norvégiából Alaszkába repült, az Északi Sarkon át. Mivel nem volt rádiónavigációs segítsége, továbbá a mágneses iránytű is használhatatlan abban a régióban, ezért végig a Nap állása után kellett tájékozódnia, percre pontosan tartva a sebességét. A repülésnek két hatása volt: Blair magas kitüntetést vehetett át Truman elnöktől, és az amerikai légvédelemnek fel kellett készülnie az esetleges északról jövő támadásra, mivel bizonyosságot nyert, hogy a sarkkör térségében is lehet pontosan navigálni.

A Grumman F8F Bearcat vadászgépet mind a mai napig szeretik a sebességi versenyek pilótái. Darryl Greenmayer is ezt a típust választotta, amikor a hatvanas évek során arra az elhatározásra jutott, hogy megdönti a dugattyúmotoros gépek sebességi világcsúcsát, melyet még a német Fritz Wendel állított fel 1939-ben. Az itt látható rövidített szárnyú, megerősített motorú, aerodinamikailag tisztább géppel végül 1969-ben sikerült megszerezni a rekordot, 777 km/h-val - ezt szintén egy átalakíkított Bearcattel döntötték meg, húsz évvel később.

A háború végére sikerült kikísérletezni a gyakorlatban is működő helikoptert, számos kísérleti géppel gazdagítva a gyűjteményt. Ezek elődeiből, az itt kiállított korábbi autogirók közül két gép érdemel említést, a Pitcairn AC-35, illetve a Kellett YO-61. Az előbbit hátrahajtható rotorlapátjaival, autószerű kabinjával és meghajtott farokkerekével kombinált földi-légi járműnek fejlesztették ki. Az 1936-ban sikeresen berepült gép 40 km/h sebességet érhetett el úton, de elterjedésének gátat szabott igen magas ára. A második világháborús Kellett-giró ízig-vérig katonai felderítőgép volt, azonban rossz repülőtulajdonságaival, bonyolult szerkezetével már nem tudta felvenni a versenyt az első helikopterekkel. Ez utóbbiak közül ugyan nem sikerült kiállítani Sikorsky VS-300-asát, azonban látható az első sorozatgyártású helikopter, az R-4-es prototípusa. Ennek egy szériapéldányával még a háború során végrehajtották az első ellenséges vonalak mögötti kutató-mentő bevetést, a burmai hadszíntéren. A kiállított sikeres gépek sorában meg kell említeni az első Bell-helikoptert, a Model 30-ast. Ennek némi továbbfejlesztésével jutottak el a Model 47-esig, az első széleskörűen elterjedt helikopterig - melyből szintén látható két különböző változat. Helyet kapott néhány furcsább szerkezet is. Stanley Hiller 1944-ben mindössze tizenkilenc éves volt, amikor elkészítette az első koaxiális rotorú helikopterét, az XH-44-est. A szokatlan formájú, farokrész nélküli gépet a Kaliforniai Egyetem sportpályáján repülték be, melynek során az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy még maga Hiller sem repült korábban soha. A fiatal mérnök egy későbbi konstrukciója is látható, a HJ-1-es (melyet a haditengerészet HOE-1, a szárazföldi hadsereg pedig YH-32 jelzéssel próbált ki). A kisméretű gép rotorjait a lapátok végére szerelt apró torlósugárhajtóművek hajtották meg - egyesek szerint az ötvenes évek UFO-észleléseinek számos esetben a különös hangon sivító, éjszaka kör alakú lánggyűrűt az égre rajzoló gép volt az oka. Az aprócska gép mellett egy másik helikopter áll, melyen másként kívánták a precessziós hatást kiküszöbölni - a Kaman-konstrukciókon mind a mai napig alkalmazzák az egymás mellett, döntve elhelyezett főrotortengelyeket. A kiállított K-225-ös volt az első gázturbinás helikopter, és az első, amelyik szándékos bukfencet hajtott végre - igaz, még dugattyús motorral felszerelve. A rácstörzsű, egymást metsző rotorsíkos gépre nézve azonban a látogatónak óhatatlanul is minduntalan a hozzá meglehetősen hasonló, kicsit korábbi német Flettner Fl 282 jut az eszébe.

A modernebb polgári gépek között mindenképpen meg kell említeni a Boeing 707-es első prototípusát, amellyel létrehozták a korszerű utasszállítógépek kialakítását. A barna-sárga színű gép szinte eltörpül az Air France Concorde-ja mellett.

A háború utáni katonai repülésre szemmel láthatólag nem helyeztek túl nagy hangsúlyt. A koreai háborút egy-egy MiG-15 és F-86 képviseli. Miután a szovjet gép előtti táblán olvashatjuk, hogy az teljes egészében saját fejlesztés, nagyon furcsa hallani a múzeum idegenvezetőjének ismertetőjét, mely szerint ez mindössze egy német konstrukció, melyet brit hajtóművel szereltek fel, és különben is sokkal de sokkal rosszabb volt, mint a Sabre.

Bő egy évtizeddel későbbi a velük szemben álló Phantom és MiG-21-es. Az F-4S egy légigyőzelmet aratott Vietnámban, míg a Huszonegyes múltjáról nem sokat tudunk - 1990 előtt egy Washington melletti légitámaszponton demonstrálták vele a szovjet technikát a kiválasztottaknak.

A sugárhajtóműves gépek sorát egy kísérleti gép zárja: az X-35B, az F-35-ös helyből felszálló prototípusa. A hajtóművet ugyan kiszerelték, de azért még így is meglepő egy múzeumban találkozni a jövő szupervadászával!

Egy különálló, kisebb csarnokot szenteltek az űrkutatásnak - a méretét jól jellemzi, hogy tágasan elfér benne az Enterprise űrsikló, számos egyéb relikvia társaságában. Meglepő módon a rakéták és műholdak között helyet kapott a Harmadik típusú találkozások című film forgatása során használt, kb. egy méter átmérőjű űrhajómakett is, valamint a NASA által az űrhajók visszahozására kifejlesztett, majd később a sportrepülők által széleskörűen alkalmazott sárkányrepülőgép (Rogallo-szárny) egyik korai, nagyméretű példánya is.

A hatalmas csarnokban álló félkész vitrinek, a kiállított gépek tágas elhelyezkedése, az üresen ásító sarkok mind-mind arra utalnak, hogy noha kissé kapkodva nyitották meg a már jelenleg is fantasztikus gyűjteményt, az várhatóan a világ egyik legérdekesebb repülőmúzeumává növi ki majd magát.

Az Aranysas 2005. júliusi számában megjelent cikk másodközlése