Ich bin Ancsa - Hermeskeil

Németország nem a jó repülőmúzeumairól híres. Itt található ugyan a müncheni Deutsches Museum kitűnő kiállítása, azonban a többi nagy gyűjtemény megtekintése után a látogatónak minden oka megvan arra, hogy kissé félve induljon el Hermeskeilbe, a Junior család magánmúzeumához.

Repülőmúzeumot sokféleképpen lehet csinálni. Lehet kevés géppel, de elképesztő mennyiségű háttéranyaggal bemutatni az egyetemes repülés történetét, vagy éppen fordítva, sok géppel, de kevés kiegészítő információval megismertetni egy adott nemzet aviatikáját. Létezik olyan kiállítás, ahol rengeteg, ám lepusztulófélben lévő gép áll a betont felverő gazok között, ám van olyan légierő-múzeum is, ahol csak néhány gépmadár áll a rogyásig megtelt tárolók között, ám azok többségével szinte fel lehet szállni. Az állami kézben lévő intézmények mellett jópár privát kiállítás is létezik. Vannak a történelmi hűséghez a végletekig ragaszkodó intézmények, és akadnak olyan profitorientált kiállítások is, ahol hatásvadász, ám sosemlátott festésben pompázik egy-egy masina. És létezik olyan magángyűjtemény is, amelyik inkább emlékeztet roncstelepre, mint repülőmúzeumra.

Leo Junior 1973-ban nyitotta meg magánmúzeumát a délnyugat-németországi Hermeskeilben. Az akkor még mindössze néhány tucatnyi gépet számláló kiállítás időközben Európa legnagyobb privát gyűjteményévé nőtte ki magát, több mint száz kiállított repülővel.

A csarnok bejárata előtt, a parkoló területén egy Concorde fogadja a látogatókat. Az egyik prototípus színeire festett gépet alaposabban megnézve kiderül, hogy ugyan ez csak egy szép replika, amely azonban a múzeum büféjének szerepét is betölti. A szuperszonikus fagép mögött álló épület-komplexumban kapott helyet a kiállított vasmadarak mintegy harmada, elsősorban az apróbb, illetve az időjárás viszontagságait kevésbé jól viselő példányok. A magángyűjtemény szerényebb lehetőségei miatt az 1945 előtti repülést csak néhány gép mutatja be. Az első világháborút mindössze egyetlen Fokker Dr.I képviseli; a Concorde mellett ez a múzeum másik replikája, az összes többi gép eredeti. A második világégés korszakából elsősorban angolszász gyakorlógépek kerültek kiállításra, bár látható egy francia gyártású Bf 108-as is, német színekben, illetve egy magasa emelt Junkers Ju 52/3m, amely 1971-ig erősítette a spanyol légierőt, majd Németország légterében folytatta pályafutását. A többi géphez hasonlóan szépen helyreállított Tante-Ju mellett olyan korai helikopterek is izgalmassá teszik a csarnokokat, mint például egy Bristol Sycamore, Westland Whirlwind kutató-mentő, vagy az aprócska Brantly B-2, az egyik első nagyobb mennyiségben eladott civil forgószárnyas egyik példánya. Láthatók a sugárhajtóműves vadászgépek első generációjának képviselői is, és persze a szokásos motorgyűjtemény is itt kapott helyet. Ez utóbbi egyik legérdekesebb darabja egy szovjet M-503-as dízel csillagmotor: az eredetileg távolsági bombázók erőforrásának megálmodott, de végül inkább gyorsnaszádokon alkalmazott 4000 lóerős, 42 hengeres, 6 koszorús vízhűtéses monstrum. A magyar látogató számára azonban valószínűleg nem ez, vagy a német újraegyesített rendőrségi Kamov 26-os, esetleg az ormótlan formájú Westland Wessex a legérdekesebb a csarnokokban kiállított gépek közül, hanem egy An-2-es. Az egyszerű zöld színű gépen a HA-ANA lajstromjel olvasható - ezzel a géppel kezdődött meg az Ancsák magyarországi története. A kétfedelest ötven évvel ezelőtt, 1956 áprilisában kapta meg a légierő 16. Önálló Szállítórepülő Százada, ahol mindössze egy éven át repült, majd a 10-es oldalszámú gépet 1957-ben átadták a sportrepülőknek. A kiállítás rendelkezik egy magyar eredetű helikopterrel is, a 031-es oldalszámú Mi-1M-mel. És mindkét gépen meg tudták tartani az eredeti magyar festést, egyikre sem kerültek fel látványos, ám oda nem illő és irreális vörös csillagok és cirill betűs feliratok - ellentétben a sinsheimi műszaki-Disneylanddel.

A csarnokok mögötti dombos terület képét a nagy szállítógépek uralják, melyek a szépen lenyírt pázsiton elszórva állnak az apróbb vadászgépek között. Mivel a gyűjteményt nem egy légierő hozta létre, ezért a katonai gépek között számos civil masina is helyet kapott - méghozzá a vasfüggöny mindkét oldaláról, szépen bemutatva a hidegháború idejének harci és polgári technikáját egyaránt. Látható egy példány az "égbolt királynőjéből", vagyis a Lockheed Constellationből. Gyakorlatilag ez a konstrukció jelentette a nagy dugattyúmotoros szállítógépek történetének utolsó fejezetét, ez után már a sugárhajtóműves társaik következtek. Ezek első képviselője a de Havilland Comet volt, amelynek az egyik utolsó példányát sikerült megszerezni: ez a gép repítette céljukhoz az utolsó fizető Comet-utasokat 1980 novemberében, ezt követően már csak a katonai szolgálatban álló gépek hasították az eget. A balsorsú Comet után a következő - és egyben utolsó - nagy angol utasszállító gép a Vickers VC-10 volt. A brit gyarmatbirodalom végóráiban kiírt specifikáció megkövetelte, hogy a négyhajtóműves gép a rövid pályájú afrikai repülőterekről is biztonságosan üzemelhessen. Ennek megfelelően a túlmotorizált, komoly szárnymechanizációval rendelkező típus nagyszerű repülési tulajdonságokkal rendelkezett, azonban ennél sokkal fontosabb volt, hogy a Boeing 707-es és a DC-8-as üzemeltetési költségei alacsonyabbak voltak - a konkurenciaharcból az amerikaiak kerültek ki győztesen, a mintegy 50 legyártott gép közül ma már csak a Királyi Légierő szállítói és légiutántöltői repülnek. Az itt kiállított példányt 1963 és 1974 között használta a BOAC, majd az Egyesült Arab Emirátusok vásárolta meg kormánygépnek, onnan került a gyűjteménybe. Mivel kivételes módon a múzeumot nem egy repülőtér mellett hozták létre, ezért az arab feliratokkal ellátott négyhajtóművest közúton kellett idehozni a legközelebbi reptérről - ami három hétig tartott, az útvonalon található hidak és egyéb műtárgyak miatt! A szocialista tábor nagyobb utasszállítóit a keletnémet légitársaság, az Interflug Il-18-asa és Tu-134-ese képviseli. Katonai szállítógépek is láthatók, a legkorábbi ezek sorában a Jordán Királyi Légierő C-47-ese, melyet - a VC-10-eshez hasonlóan - megnyitottak a látogatók előtt, megmutatva spártai berendezésű kabinját. Az ötvenes évek jellegzetes konstrukciója az osztott faroktartós Nord Noratlas, ebből egy civil lajstromjelű példány látható. Szintén polgári jellegű a festése a keletnémet légierő An-26-osának, mellyel állítólag egészen Angoláig repültek rendszeresen - a nemzetközi légikikötőkben kevésbé tűnt fel egy piros-fehér színű szállítógép, mint egy tereptarka.

Helikopterekből is változatos a felhozatal, azonban itt számszerűleg egyértelműen az NDK örökség dominál, bár a jelzések nélküli Mi-4-es egykoron a csehszlovák légierőt erősítette. A kevésbé gyakori gépek közül meg kell említeni a Mi-9 repülő harcálláspontot, illetve az úszóképes Mi-14-es tengeralattjáró-elhárítót. A csarnokban kiállított sárga Westland Wessex után itt egy tereptarka példány bizonyítja be, hogy semmilyen festéssel sem lehet ezt a formát szalonképessé tenni. A gyűjtemény két igazi ritkasággal is rendelkezik: az egyik az angol Westland Scout páncéltörő-helikopterecske sosemlátott kék színű példánya, a másik pedig az Aeroflot színeiben pompázó Mi-6-os óriás.

Persze, a legtöbb masina a harci gépek soraiból kerül ki. A modernebb gépek között furcsa kakukktojásként gubbaszt egy spanyol gyártású Heinkel He 111-es - a múzeum vezetői itt nem tudták megállni, hogy ne fessék fel a Luftwaffe jelzéseit a Merlin-motoros bombázóra. A hidegháború első szakaszát, a szubszonikus vadászgépeket többek között kanadai gyártású Sabre, Lengyelországban készített MiG-17-es, vagy a Blue Diamonds műrepülő-kötelék színeit viselő Hunter képviseli. Látható az eredeti vadászbombázó F-84F, illetve az alaposan áttervezett, kamerákkal telepakolt orrú felderítőváltozata, az RF-84F is. A bombázógépeket egy cápaszájas, aszimmetrikus pilótafülkéjű Canberra B(I).8 képviseli, amelyik aktív karrierjét végig németföldön állomásozó egységeknél töltötte. Kár, hogy a múzeum nem rendelkezik Il-28-assal, a szovjet párjával. A korabeli haditengerészeti vadászok közül egy brit Sea Hawkot állítottak ki - noha a hordozófedélzeti típust Németország is rendszeresítette, itt egy eredeti angol példány látható. Szintén egy anyahajó fedélzetén szolgált a Fairey Gannet AEW.3-as légi lokátorállomás. A konstrukció eredetileg sem túl harmonikus vonalain semmit sem javított a hasa alá szerelt hatalmas radarburkolat. Természetesen a hangsebesség feletti vadászgépek sem hiányozhatnak. Ez Németországban mindenekelőtt az F-104-est jelenti, melyből már a csarnokban, a bejáratnál látható volt egy fémszínű példány - dekorációként a falra szerelve. A szabad ég alatt egy belga gép kapott helyet, de a Százas Szériából szerencsére nem csak Starfighter látható. Szintén az épületben kapott helyet egy kétszemélyes F-100F Super Sabre, míg kint egy F-102A Delta Dagger. Ez a deltaszárnyú elfogóvadász egyike a görög légierőt is megjárt példányoknak, de itt még a korábbi, amerikai színeiben pompázik. Látható a legnagyobb Százas is, a hatalmas F-105 Thunderchief egy kétszemélyes példánya is. Az angolokat egy igazi elfogóvadász, az English Electric Lightning egy korai példánya képviseli. A szokatlan elrendezésű, egymás feletti hajtóműves vadászgép nagyon jól emelkedett, de hatótávolsága súlyos kívánnivalókat hagyott maga után. Természetesen a Mirage család sem hiányozhat a korai szuperszonikusok közül, egy eredeti francia felderítő IIIR, illetve egy belga csapásmérő VA is látható - bár ez utóbbi egy francia Mirage III-as színeiben. Számos MiG képviseli az egykori szemben álló felet, csak Huszonegyesből öt különböző példány került kiállításra. Ezek többsége egykor a keletnémet haderőt erősítette, de a jelzések nélküli, teljesen fémszínű 21F-13-as például Lengyelországban repült. A lengyelek a "legkályhacsőbb kályhacsővel", vagyis egy Szu-7BM-mel is hozzájárultak a gyűjteményhez. A hidegháború utolsó vadászgépei is méltó módon képviseltetik magukat a múzeumban. Három korai Phantom is látható, egy elegáns festésű RF-4C felderítő, illetve egy-egy tereptarka, illetve szürke színű kövérorrú F-4C formájában. A MiG-21-es késői változatai közül egy-egy MF és bisz kapott helyet, két különböző 23-as mellett. Csapásmérőket is kiállítottak mindkét fél arzenáljából, a keletieket egy Szu-22M-4-es, míg a nyugatiakat egy Németországban állomásozott Harrier GR.3 képviseli. Már napjaink világát idézi a Tornado hatodik, fegyverzetek tesztjére használt prototípusa, amelyre a közelmúltban tett szert a gyűjtemény. Ennek restaurálására még nem került sor, így a meglehetősen lepukkant gép nagyon kirí a viszonylag jó karban lévő többi nagyvas közül - a többi felújításra és kiállításra váró gépet igyekeztek kevéssé feltűnő helyre, a múzeum egyik sarkába eldugni.

Repülőmúzeumot sokféleképpen lehet csinálni. Mindenekelőtt jól vagy rosszul. A Junior családnak több mint harminc év munkájával sikerült bebizonyítani, hogy egy magánmúzeum is tartozhat az előbbi kategóriába, felveheti a versenyt a jobb állami intézményekkel.

Az Aranysas 2006. februári számában megjelent cikk másodközlése

2005. június