Shuttleworth Collection, Old Warden

A Shuttleworth Collectiont még 1928-ban alapította meg a névadó Richard O. Shuttleworth, aki tizenkét évvel később egy Fairey Battle-ben lelte halálát. Napjainkban mintegy ötven gépével a kiállítás mérete szerint inkább csak a közepesek közé tartozik a Szigetországban, hírnevét azonban nem az itt látható gépek mennyiségének, hanem a minőségének köszönheti. Egyrészt ezek többsége igazi unikum, másrészt csaknem az összes masinával rendszeresen a levegőbe emelkednek.

A család kevésbé repülőbolond tagjainak szórakoztatására svájci kerttel, öreg autókkal és traktorokkal, valamint madárházzal is kombinált komplexum első hangárjába belépve néhány első világháborús gép ötlik a szemünkbe. Ezek egy része eredeti tervek alapján napjainkban elkészített replika, mint például a Bristol egyfedeles vadászgépe, az M.1C, melybe eredeti Le Rhone forgómotort építettek be. A Sopwith Triplane-t, a Fokker Dr.I ötleadóját szintén a közelmúltban gyártották le. A gép eredeti gyártója, Sir Thomas Sopwith élete végén még nyomon követhette a háromfedeles vadászgép elkészítését, és annyira meg volt elégedve annak korhűségével, hogy rendelkezése szerint a masinát nem replikának, hanem "késői gyártású" Triplane-nak nevezhetik. Eredeti viszont az Avro 504K, a Bristol F.2b vagy a Sopwith Pup - ez utóbbi volt az első típus, mellyel először sikerült leszállni egy mozgó hajó fedélzetére. Igaz, a harmadik kísérlet már a pilóta, Edwin Dunning életét követelte 1917-ben. A következő, szintén kisméretű hangárban már kicsit modernebb gépek láthatók. Az igazi ritkaság itt a Hawker Hind kétfedeles bombázógép a harmincas évekből. Ezt a példányt az afgán légierő használta 1938 és 1956 között, majd kicsit később szerezték meg a gyűjtemény számára. Mivel hazaszállítása a hagyományos megoldásokkal túl sokba került volna, ezért a múzeum egyik elnökségi tagja, aki a Ford cégnél is magas beosztást töltött be, azt javasolta cégének, hogy az egyik új teherautójuk próbaútja pont egy afganisztáni "bevetés" legyen. Az egyik sarokban egy Spitfire Vc, mellyel a 310. repülőszázad cseh pilótái indultak bevetésre, vele szemben pedig a kor iskolagépe, egy Miles Magister. Itt található a gyűjtemény legfiatalabb gépe is, egy furcsa vonalvezetésű Percival Provost dugattyús gyakorlógép 1955-ből. A következő teremben csak egy 1932-es Comper Swift zsebversenygép áll, amely 75 lóerős csillagmotorjával 225 km/h-ás sebességet ért el. Az ezt követő, nagyobb méretű csarnokban is helyet kapott néhány különlegesség. Az English Electric Wren 1923-ban egy olyan versenyen vett részt, ahol a résztvevőknek egy gallon (mintegy öt liter) benzinnel kellett a lehető legmesszebb repülniük - a gép végül 141 kilométert tett meg. A masina felújítása után a legnagyobb problémát az okozta, hogy ismét ki kellett dolgozni a gumiköteles startolás feledésbe merült módját, mivel az alulmotorizált gép csak így szállhat fel belátható távolságon belül. A pöttöm gépmadaracska mögött egy kétmotoros versenygép tűzpiros színével hívja fel magára a figyelmet. A három darab de Havilland DH-88 Cometet 1934-ben készítették el, hogy elindulhassanak az Anglia-Ausztrália repülőversenyen, amelyet a kiállított példánnyal Scott és Campbell-Black pilóták meg is nyertek. A gépet utána megvette a RAF, de a katonáknak sikerült rendszeresen összetörniük, így két évvel később roncsként eladták. Felújítása után még számos sebességi repülést hajtott végre a világháború előtt, de a gép a harcok miatt feledésbe merült. Elhúzódó felújítását 1987-ben fejezték be, majd néhány repülés végrehajtása után jelenleg csak gurulóképes állapotban tartják.

A második világháborút két harci gép is képviseli, természetesen mindkettő repülőképes, és további közös vonásuk, hogy mindkettő Kanadában készült. A Westland Lysander célvontatóként az Atlanti-óceán túlsó partján is maradt a harcok idején, hogy napjainkban a 161. század egyik gépének fekete színeiben pompázzon, amellyel a németek által megszállt területen szállt volna fel-le, kémeket szállítva. A Sea Hurricane I hordozófedélzeti vadászgép viszont 1943-as leállításáig valóban rendszeresen bevetésre került. Az eddig látott gépek sem voltak unalmasak, de a következő csarnokba belépve igazi meglepetés vár: a terem képét a hőskor gépei, az első világháború előtti zongorahúr-bambusznád-vászon csodák uralják - melyek többsége napjainkban is rendszeresen a levegőbe emelkedik! Itt látható a világ legöregebb repülőképes gépe, a 14-es gyári számú Blériot XI-es, melyet ráadásul az eredeti motorja repít - igaz, ma már csak rövid ugrásokat hajtanak végre a felbecsülhetetlen értékű ritkasággal. A mellette álló Deperdussin, a Csatornát átrepülő konstrukció utánérzése egy évvel fiatalabb elődjénél. De látható az Avro repülőgépgyárat létrehozó A. V. Roe 1911-es háromfedelűjének replikája is, mely - több itt látható géppel együtt - részt vett az "Azok a csodálatos férfiak" című film forgatásán. Látható még - szintén replika formájában - a Bristol cég első konstrukciója 1910-ből, és egy 1912-es, eredeti Blackburn D is, amelyik burkolt motorjával már meglehetősen korszerűnek nézett ki, de csűrőkormányok helyett még mindig a szárny elcsavarását használták a bedöntés vezérlésére. A gépet 1937-ben fedezte fel Richard Shuttleworth egy szénaboglya alatt, melyet meg kellett vásárolnia az öreg masina megszerzéséhez. A hihetetlen szerkezeti megoldású repülő drótakadályok mellett látható még néhány angol sportgép a húszas évekből, melyekkel időnként szintén a levegőbe emelkednek. Ehhez viszonyítva az utolsó hangár az Avro Ansonjával, két amerikai Ryan PT-22-es iskolagépével, vagy Miles Magisterével kimondottan unalmasan hat. A kiállítási csarnokok megtekintése után megtekinthető a felújító hangár is, ahol 2006 tavaszán egy Po-2-es alkatrészeivel is találkozhattunk. De látható volt a sikeres de Havilland Moth sorozat elődje, az 1924-es DH-51-es is. A kétcellás, négyágú falégcsavaros, nyolchengeres V-motorral felszerelt kissé bumfordi masinát elnézve meglepő, hogy ebből fejlesztették ki az egyik legsikeresebb iskolagépet. A hangár végében pedig ott állt a világ jelenleg egyetlen repülőképes Gloster Gladiatora, a RAF utolsó kétfedeles vadászgépe - igaz, egy filmforgatás kedvéért norvég színekben, méghozzá a két felén különböző oldalszámokkal...

Az Aranysas 2006. júliusi számában megjelent cikk nyomán

2006. április