RAF Múzeum, Cosford

A brit Királyi Légierő kisebbik múzeuma a napjainkban is aktív cosfordi bázis (ahol ottjártunkkor is javában repültek Jet Provostokkal) tőszomszédságában helyezkedik el. A megtekinthető repülőgépeket három hangárban és körülöttük, szabadtéren állították ki - minden gép mellett találunk információs táblákat, melyeken általában 3-4 nyelven olvashatunk a típus, valamint a kiállított példány történetéről.

A legnagyobb hangárban (Hangar 1) találhatjuk a kiállított futár-, szállító és gyakorlógépek zömét, a hajtómű-, valamint a rakétakiállítást. Ez utóbbi volt itt a legmaradandóbb hatással rám - habár a kiállított újabbkori (1960-70-es évek) rakéták is nagyon érdekesek, az egymás mellett felsorakoztatott tucatnyi különböző típusú második világháború idejéből származó német fegyver elvonta róluk a figyelmemet. Levegő-levegő rakétából két példány szerepelt: az első szolgálatba állított típus, a Henschel Hs 298, valamint egy későbbi fejlesztés, a huzalos vezérlésének köszönhetően nem zavarható, első gyakorlatban is bevált légiharcrakéta, a Ruhrstahl X-4. Siklóbombából szintén kétfélét láthatunk, az első a BV 246 Hagelkorn - rendkívül jó siklószámának köszönhetően 10 km körüli oldási magassággal 210 km hatótávval rendelkezett -, a szintén kiállított utódja, a Fritz-X nevéhez fűződik a szövetségesekhez átálló olasz flotta legnagyobb hajójának (Roma) elsüllyesztése. Hasonló feladatkörben szerepelt a Henschel Hs 293 is - a 18 km hatótávolságú rádió-távirányítású levegő-föld fegyver volt az első rakéta, mellyel hajót süllyesztettek el (HMS Egret). Föld-levegő rakétából hatféle szerepel a kiállításon, habár közülük kettő "csak" kísérleti példány: a Feurlilie F55 a transzszonikus tartománybeli vizsgálatokra épült, míg a másik tesztdarab a Wasserfall rakéta kicsinyített mása. A bemutatott három légvédelmi nagyrakéta három alapvetően különböző terv alapján készült. A rádióirányítású, 40 km hatótávú Rheintochter azonban nem tudott emelkedőképességben lépést tartani a kicsivel később kifejlesztett, Me 163-ra hasonlító formájú Enziannal, sem a Hs 117 Schmetterlinggel. Sokkal olcsóbban és nagyobb tömegben előállítható lett volna a Taifun nem irányított légvédelmi rakéta - ebből egy 88 mm-es ágyú talapzatára szerelt állványról harmincas sorozatokat lőhettek volna az ellenséges bombázókötelékekre - a kis méretéből adódóan 3,5 M sebességre felgyorsuló rakéta maximum 15 km magasságig lett volna hatásosan alkalmazható. Föld-föld fegyverből három típus került kiállításra: a jól ismert V-1, V-2 mellett egy Rheinbote nem irányított négyfokozatú rakétát láthatunk, melynek 220 km hatótávolságával és 5,55 M maximális sebességével az ICBM korszakig nem akadt párja. Néhány érdekességet megemlítenék még, hogy akit nem érdekelnek a rakéták, az se hagyja ki ennek a hangárnak a megtekintését. A kiállított Auster Antarctic annak a két T-7-es verziónak az egyike, melyet a gyár 1955-ben módosított az 1956-os "Commonwealth Trans-Antarctic Expedition" végrehajtására. Két bombázó is jutott ebbe a hangárba, az egyik a Lancester utódtípusa, a hatalmas Lincoln, míg a másik egy Liberator, mely az Indiai Légierő színeiben látható (India egyébként 1968 végéig alkalmazta a Liberatorokat.) Külön ki kell emelnem a Flying Flea becenevű gépecskét, már csak mérete miatt is - nehogy a látogató elkerülje ezt az apróságot. Az otthon megépíthetőnek szánt típust Henri Mignet tervezte, rajzai megjelentek egy népszerű angol magazinban is, a várható építési költsége 75 font volt. 1936-ban körülbelül 500 darab állt építés alatt. A kiállított példány egy garázsban készült kb. 12 hónap alatt. A típussal bekövetkezett több halálos baleset utáni kivizsgálás kimutatta, hogy a gép aerodinamikai kialakítása miatt irányíthatatlan zuhanásba mehet át, így 1937-ben megtiltották a használatát.

Az első hangárból a kettes felé tartva megtekinthetjük a szabadtéren kiállított gépeket, ahol a brit közforgalmú repülés úttörő típusai (Bristol Britannia, BAC 1-11, de Havilland Comet, Hawker Siddeley Trident, Vickers Viscount) mellett láthatunk egy-egy Canberrát, Victort és Vulcant. Ez utóbbi gép hatszor repült a Falkland szigetek felé mint tartalék, azonban ott bombázást nem hajtott végre, mivel az elsődleges gépeknek mindannyiszor sikerült egyedül megoldaniuk a feladatot.

A kettes hangárban kizárólag brit kísérleti gépeket és prototípusokat találhatunk. Gloster Meteorhoz hasonló gépet hármat is láthatunk. A Gloster F.9/40 jelzésű gép a Meteor előfutára volt, a nyolc megépült példányból a kiállított az első legyártott darab. Az oldalszámában (DG2002/G ) levő /G arra utal, hogy a gép titkos berendezéseket hordozott, így őrizetre (Guard) volt szükség, amennyiben a földön tartózkodott. A Meteor F.8 (prone) egy különlegesen átalakított darab, melynél a pilóta térdelő-hasonfekvő helyzetben vezette volna a gépet. A gyakorlatban azonban ebben a testhelyzetben olyannyira nehézkes volt a gép vezetése, hogy ez nem igazolta az előnyöket (kisebb homlokellenállású gép, pilóta jobban viseli a túlterheléseket). Egyébként a csak terv szinten létező Bristol Type 178 rakétahajtású vadásznak lett volna ilyen megoldása, ehhez módosították ezt a gépet 1952 őszén. A harmadik Meteort a Martin-Baker cég katapultpróbákra építette át. 1955-ben ebből a példányból hajtották végre az első 0 méteres katapult-kísérletet. Az angol repülőgépgyárak 1948 augusztusában szuperszonikus kísérleti gépek fejlesztésébe fogtak. Két típus épült: a Fairey FD.2 és az English Electric P1A. Az FD.2-ből mindössze két példány épült, itt a másodikat állították ki. A P1 program ezzel szemben sorozatgyártással végződött: a termék a Lightning lett. A P1A kísérleti gép első repülésére 1954. augusztus 4-én került sor, egy héttel később első angol repülőgépként először vízszintes repülés közben is átlépte a hangsebességet. A P1A szokatlan aerodinamikai kialakítása egy újabb gépet szült: a Short SB.5-öt - ennek cserélhető volt a szárnya, valamint a törzs-hátsórésze is a vezérsíkokkal együtt (szintén megtekinthető). A P1B a tökéletesített kialakítású P1A-n alapuló vadászgép prototípusainak jelzése volt, a kiállított példány az utolsónak gyártott P1B, gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az Lightning F.1 első sorozatától. Az Avro 707C a Vulcan tesztjéhez készült, a deltaszárny aerodinamikai és a fly-by-wire irányítási rendszer próbáira. A főképp acélból épült Bristol 188-assal a nagysebességű repülés közben keletkező hő hatásait vizsgálták Az adatokra a tervezett Avro 730 nagysebességű, nagy magasságban repülő felderítőgép fejlesztéséhez volt szükség. 1964-ben végül törölték a 730-as tervet, így a folyamatos műszaki gondokkal küzdő három Bristol 188-ast is leállították. A Saunders-Roe SR.53-as a tervezett angol rakétahajtású elfogóvadász típusok egyike. A rakétahajtómű gyorsan nagy magasságba emelte volna, míg a gépre szintén felszerelt sugárhajtómű az itt végzett manőverező harc közben működött volna. A munka 1952-ben kezdődött, az első prototípus (a kiállított gép) 1957. május 16-án repült. Az SR53-ason alapuló, már katonai célokra is használható nagyobb méretű SR177 terv azonban szintén a költségvetési megszorításoknak esett áldozatul. A TSR.2 sokak szerint az egyik legszebb formájú angol repülőgép, az egyik megépült példányt itt láthatjuk. A Canberra utódjának szánt gép feladata kis magasságból, nagy sebességgel végzett csapásmérés és felderítés lett volna (ebből származik neve is: Tactical Strike and Reconaissance Mach 2). Az első prototípus első felszállására 1964. szeptember 27-én került sor. 1965. március 31-ig 24 repülési feladatot hajtott végre, a programhoz hamarosan kapcsolódott volna a kiállított második gép is, azonban április 6-án a programot törölték. Érdekes megoldású gép a Hunting 126-os: a hajtóműből kiáramló gázok több mint felét elvezették, és a szárny kilépőélénél levő réseken keresztül a fékszárnyakra és csűrőkre fúvatták - ezáltal kis sebességnél is jelentős felhajtóerő lépett fel. További 10%-ot a szárnyvégeken és farkon elhelyezett fúvókákon engedtek ki, melynek segítségével a gép mintegy 50km/h sebességig kormányozható maradt. A kiállított - egyben egyetlen megépült - példány 1963 és 1967 között repült. Habár a program sikeres volt, sorozatgyártású gép nem lett belőle. Egy jelentősen módosított Jaguart találhatunk még ebben a hangárban - ez a példány az ATC (Active Control Technology) teszt végrehajtásában vett részt, aminek során fly-by-wire vezérlést kapott, valamint az alapvetően stabil gépet nagyon instabillá alakították: meghosszabbították a szárny belépőélét a törzs mellett, valamint ballasztsúlyt helyeztek a gép végébe (ezáltal az eredő felhajtóerő középpontja előbbre, míg a tömegközéppont hátrébb került). A tesztek 1984-ben fejeződtek be, az eredményeket a Typhoon fejlesztése során használták fel.

A harmadik hangárban egy újabb prototípus fogad bennünket: az első Angliában épült Tornado (valószínűleg csak helyszűke miatt szorult ki az előző épületből, mivel a hármas hangárt a második világháború gépei uralják). Itt láthatjuk a legidősebb fennmaradt Spitfire Mk I-est, valamint egy-egy Hurricane Mk II-est, Mustangot, PBY-6A Catalinát és Mosquitot. Sokak szívét megdobogtatja a kiállított Messerschmitt Me 410A-1/U2, hiszen ez tényleg nem egy gyakran látott típus. Két japán gépet is láthatunk még itt, egy Ki 46 Dinah fotófelderítőt, valamint egy Yokosuka Ohka-t. Ez utóbbi a Japán Haditengerészet számára tervezett repülőgép, melyet öngyilkos bevetések végrehajtására készítettek. Az eszközt kétmotoros bombázók szállíthatták bombaterükben, ahonnan kioldva az Ohka vitorlázva ért a célpont közvetlen közelébe, ahol három rakétahajtóművét indítva mintegy 750 km/h sebességgel zuhant a kiszemelt hajóra, közel egytonnás robbanóanyagterhével együtt. Összesen 755 darab épült, 1945 márciusától alkalmazták - kevés sikerrel. Az alaposan megterhelt bombázók ugyanis könnyű célpontot jelentettek az őrjáratozó szövetséges vadászok számára - így jóval az Ohka 30 kilométeres hatósugarán kívül megsemmisíthették azokat. Teljesen más céllal és technikai megoldásokkal készült a Fa 330 Bachstelze, azonban a kezelője hasonló elszántsággal rendelkezhetett, mint egy Ohka pilótája. A Bachstelze egy tengeralattjáró vontatta forgószárnyú sárkány (nem autogiro, ugyanis nem képes önálló mozgásra). A drótkötélen vontatott szerkezetben ülve mintegy 120 méter magasságból a hajók jó időben már 40 km-ről észlelhetők voltak, szemben a tengeralattjáró fedélzetről megfigyelhető 9 km-el. Ha a pilóta ellenséges hajót jelzett, akkor a gépet elengedték - a pilóta a rotorlapátokat leoldva ejtőernyővel a tengerbe ugrott - remélve, hogy egy idő után visszajönnek érte társai. A háború végén mintegy 30 darabot zsákmányoltak a szövetségesek, aminek egy része Angliába került, ahol kiértékelő teszteket és kísérleteket végeztek velük. Ma öt példány található Angliában. Egy másik háború zsákmánya a kiállított Pucara. A könnyű gerilla-csapatok támadására kifejlesztett gép a nehézfegyverzetű angol hadsereg ellen 1982-ben minden volt, csak hatásos nem. Az egyetlen, a típus nevéhez fűződő eredménynek nevezhető tett egy haditengerészeti Westland Scout helikopter lelövése volt - habár az érintett Pucara is lezuhant nem sokkal később. A 24 bevetett Pucarából 5 maradt viszonylag elfogadható állapotban, ezeket hajón Angliába szállították. A kiállított gépet 1983-ban újra repülőképes állapotba hozták, és kiértékelő teszteket folytattak le vele.

Nekem úgy tűnik, hogy bármelyik kiválasztott hangárban is annyi érdekességet és ritkaságot lehet találni, amiért szinte külön-külön is érdemes volna meglátogatni a Birminghamtől nem messze található kiváló múzeumot. A célok között szerepel egy további 14.300 négyzetméternyi fedett csarnok felépítése - melybe a jelenleg szabadtéren álló gépek kerülhetnének - a legszigorúbb környezetvédelmi előírásoknak is megfelelő napelemcellás tetőszerkezettel.

» Kiállított repülőgépek listája

2004. július